A ‘8/10’ kategória bejegyzései
Harry Brown – a bosszú filmje Michael Caine-nel
2010. 09. 04. 13:45
8/10, DVD, filmek
Leszel az első hozzászóló?
Harry Brown
(Harry Brown – 2009)
Az elmúlt évben többek toplistáján is előbukkant a film, s úgy általánosan is elég jó visszhangja volt ennek a széles körben annyira nem ismert filmnek. Sokáig halogattam a megnézését, hiszen tudtam, hogy a feldolgozott téma nem egyszerű: gyilkosságok és lélektani thriller. Így utólag sajnálom, hogy nem néztem meg korábban, ugyanis remek film, mely hamar lehengereli a nézőt – feltéve, ha fogékony rá.
Harry Brown egyedül él otthonában. A felesége súlyosan beteg, már csak napjai vannak hátra. Egyetlen barátja Leonard, akivel néha iszogat és sakkozik a helyi kocsmában, azonban a társa nagyon retteg a helyi bandáktól, melyek szép számmal akadnak a nem túl kellemes környéken. Embereket rabolnak ki, drogot árusítanak, zaklatnak és garázdálkodnak, de a rendőrség nem tesz semmit, a békés lakók pedig állandó áldozatai a fiatalok vandálságának. Ez azonban így nem mehet tovább – valakinek tenni kell valamit.
A Harry Brown nem egy gyors ütemű, pörgős és izgalmas akciófilm. Lassú tempóval, öregemberes stílusban jár körbe mindent, de végig fenn tudja tartani a figyelmet, nincsenek sem üresjáratok, sem unalmas percek. A nyugodt, de feszültséggel és haraggal teli atmoszférát tökéletesen mutatja be, érezni lehet minden egyes pillanatban, jelenetben annak mondanivalóját és igazi értelmét. Jól megírt, érzelemmel teli párbeszédek és letisztult megvalósítás jellemzi a filmet, melyben a vége felé kerül elő a feszes, izgalmas thriller, ahol a drámaibb, erősebb képek uralkodnak, de hasonló profizmussal lettek ezek is előadva.
Vajon jogos megfizetni a kegyetlen gonosznak, ha más nem tesz semmit? A film mondanivalóját tekintve sem könnyű. Az önbíráskodás, a bosszú és a bűnözők megölésének létjogosultságát taglalja, ezzel felállítva a morális mondanivalót, mely nem teljesen egyértelmű a végére. A karakterek csak hozzásegítenek az elgondolkodtató drámához, illetve elsősorban Harry Brown, akinek a jól megírt figurájának a cselekedetei, motivációi és vívódásai adják a film igazi voltát. Mellette a rendőrnő ártatlan, már-már naiv szerepe ad kontrasztot világnézetben és felfogásban, bár a végén ráébred, hogy nem minden működik olyan jól a világban.
A sötét és komor hangulathoz a zene is sokat ad, bár nem gyakran szólal meg, de a drámai és izgalmas jelenetekben tökéletesen festi alá az adott pillanatot. A színészek közül egyértelműen Michael Caine viszi el a hátán a filmet, hiszen szinte egyszemélyes filmjének minden pillanatában élően és valóságosan jelen van a vásznon, és meggyőzően alakítja a szerepét. A többiek kisebb hangsúlyt kapnak, de mindannyian jól teljesítenek, főleg a bandatagok, de felbukkan még David Bradley és Emily Mortimer is.
Komoly és elgondolkodtató thriller-drámáról van szó, mely élvezetesen adja elő az erkölcsi igazságát. Ehhez a profin bemutatott világhoz társul Michael Caine, akivel együtt megteremtődik a nyugodt ütemű, de mély és komor lélektani légkör. Ugyan nem tudok 8/10-nél többet adni, de megéri megnézni.
The Pillars of the Earth – kosztümös katedrális-építés
2010. 08. 30. 18:39
8/10, sorozatkritika, sorozatok
1 hozzászólás
A katedrális
(The Pillars of the Earth)
Ken Follett regénye nagy sikereknek örvend, sokan dicsérik, így nem volt kérdéses, hogy előbb-utóbb mozgókép formába öntsék. Én ugyan még nem olvastam a könyvet, de ezek után kedvet kaptam hozzá, ugyanis a The Pillars of the Earth nagyszerűre sikerült. Nem hibátlan, de mindenképpen minőségi alkotás, annak ellenére, hogy nem egyszerű adaptálni egy könyvet, viszont a sorozat készítői jól megoldották a feladatukat, s ha csak 8 részen át is, de jól szórakozhattunk.
A sorozat egy katedrális építését mutatja be a XII. századi, polgárháborúban szenvedő Angliában. Az építkezés közben megismerjük az ország polgárait: a katedrálist építő perjelség szerzeteseit, az építőmester Tomot, s gyerekeit Alfredot és Marthát, a szobrász Jacket, a shiringi grófot és két gyerekét, Richardot és Alienát, az ambiciózus Hamleigh családot és szövetségesüket Walaran atyát, de az események folyamán belekeverednek a bitorló István király és Maud, a jogos örökös közti háború szövevényébe is.
Változatos történet, izgalmak és feszültség jellemzi a sorozatot, noha a 8 résznyi játékidő érezhetően kevés volt. Nem mindig bontották ki eléggé az eseményeket, egyszerűen nem fért bele a játékidőbe, pedig még lehetett volna jobb is. A gyakori időbeli ugrások ugyan kötelező eseményei a történetnek, nyilvánvalóan szükségesek, de mégis megakasztották a folyamatos történetvezetést, és nem sikerült mindig tökéletesen felépíteni a hangulatot. Olykor-olykor a jelenetekben nem éreztem elég életet, csak a profi iparosmunkát, annak ellenére, hogy mindig minőséginek hatott a rendezés.
A hosszú karakterlista nem lesz negatívum, minden szereplőnek jut elég idő, megfelelően tudják őket kezelni és kibontakoztatni. Mindenkit szépen építettek fel, kellően át lehetett érezni és megérteni a cselekedeteiket. Ugyan volt olyan karakter, aki jóval többet érdemelt volna, mint Shiring grófja, Bartholomew, de cserébe kaptunk bőven nagyszerű figurákat. Waleran atya karaktere nem mindig sikerült elég valóságosra, nagyon egysíkú lett, pedig ugyanezt az alakot jobban is ki lehetett volna dolgozni.
A látványra panasz nem lehet, igazi sorozatos minőség, olykor kisebb-nagyobb kilógásokkal, de nem borzalmasan. Ellenben a fényképezés a harci jelenetekben nem lett túl jó, a káosz érzékeltetése ugyan sikerült, de az élvezet kárára, a kapkodó operatőri munka zavaróvá vált. A színészekkel viszont semmilyen gond nem volt. Ian McShane az atya szerepében néha kicsit gyenge lett a karakternek köszönhetően, annak ellenére, hogy egyébként zseniális színészről van szó. A másik nagy név, Donald Sutherland, Shiring grófja szerepét kapta, azonban nem volt elég idő a kibontakozásra. A többiek, Matthew Macfadyen, Rufus Sewell, Eddie Redmayne, Hayley Atwell, Sam Claflin, Liam Garrigan vagy Tony Curran szintén hibátlanok voltak, remek színészi gárdát sikerült összehozni.
A katedrális adaptációja kellemesre sikerült, a 8 rész egy délután alatt megnézhető, és a nézése alatt remekül lehet szórakozni. Minőségi történelmi sorozat, érdekes történettel és jó színészekkel. Kicsit sajnálom, hogy nem több részes lett, hiszen talán még jobb lett volna plusz 2-3 résszel. Így is megvan a 8/10 nálam.
A szupercsapat – szórakoztató popcorn-mozi a javából
2010. 08. 16. 18:27
8/10, filmek, mozi
4 hozzászólás
A szupercsapat
(The A-Team – 2010)
Bevallom, ez nekem tetszett. A nyár egyik legszórakoztatóbb filmje az agyatlan akcióvígjáték kategóriában, s ha talán nem is a legjobb alkotás, mégis, a maga 120 percében folyamatosan élveztem. A sokak által ismert sorozatból készült, de adaptációnak is kimondottan jó, még ha nem is hozza vissza teljesen a sorozat hangulatát, viszont önmagában is jól szórakoztat. Kicsit elszállt és őrült, meglehetősen túlzó és realitást nélkülöző, de kiváló popcorn-mozi.
A történetből megismerhetjük, hogyan is lett a 4 katonából a szupercsapat. Az összeismerkedésüket Mexikóban hosszú katonai élet követte, ahol ők lettek a legjobb csapat. Azonban, ahogy szokott lenni, belekeverednek Bagdadban egy pénzmosási akcióba, és bajba sodrónak a CIA segítségével, megjárják a börtönt és hatalmas akciókat eszelnek ki.
Teljesen agyatlan szórakozás a film, mindenféle realitástól mentes, komolytalan, elrugaszkodott és őrült. Tele képtelenségekkel, amit remekül előadott, pörgős akciókkal fokoznak. A párbeszédek ütősek, hatalmas beszólásokkal és utalásokkal a régi sorozatra. Mindamellett tele van közhelyekkel és gyorsan kiszúrható sablonokkal, valamint furcsán előadott bölcsességekkel, de nem tud zavarni, mert a körítés pazar, csak hátra kell dőlni és élvezni az őrült akcióvígjátékot.
A karakterek jól lettek megalkotva, noha volt honnan építkezniük. Az agyafúrt és szivarozó Hannibal, a nőcsábász Szépfiú, az erőszakos és morcos Baracus, de a bolond Murdock is tökéletes adja az elvárt figurát, az őrült és komolyan-vehetetlen, de önironikus alakot. Súlytalan és látvány-orientált akciókkal van tele, de a látványi résszel nincs gond, hibátlan a CGI. Az operatőri megoldások nekem túlságosan modernek, a kusza és kapkodó kameravezetés nem igazán tetszett.
A komorabb Hannibalt előadó Liam Neeson jól alakított, de senkire sem lehet mondani, hogy rossz lett volna. Bradley Cooper remek Szépfiú volt, Quinton ‘Rampage’ Jackson tudja helyettesíteni Rosszfiúként Mr. T-t., de még Sharlto Copley sem volt rossz Murdock. Egyedül a szép Jessica Biel volt kicsit erőtlen, de őt nem a színészi tehetsége miatt szeretjük.
Folyamatosan pörög, percnyi nyugtunk sincs, hiszen a jó dialógusokkal és ütős akciókkal tarkított Szupercsapat nagyszerű nyári popcorn-film, amiben ugyan van hiba bőven, de még sem tud igazán érdekelni, hiszen végig szórakoztam a film alatt. Soknak érzem, de legyen 8/10 pont.
HA/VER – szuperhősös mozi szuperhősök nélkül
2010. 07. 20. 12:32
8/10, DVD, filmek
3 hozzászólás
HA/VER
(Kick-Ass – 2010)
A nem túl szerencsés magyar címet nem kommentálnám, sokkal inkább a furcsa kampányt, amit a film köré kerítettek. Nem tűnt komolynak, inkább csak amolyan B-kategóriás képregény-paródiának, pedig azért más a helyzet. A film fele tiszta élvezet, s ha az összhatást az eleje el is rontja, azért könnyedén az év egyik legjobb popcorn-mozija lett, már a remekül összerakott akciók és a zseniális beszólások miatt is, de Hit Girllel tarolt a film.
A tinédzser Dave Lizewski színtiszta vesztes. Nőügyek terén sikertelen, melegnek is hiszik, de egyébként a képregények szuperhőseit kimondottan kedveli. Megfordul a fejében, hogy a való világban miért nem próbálta még ki senki a hősködést, így úgy dönt, hogy majd ő lesz az első, és egyedül veszi fel a harcot. A helyi gengszterbanda felfigyel az újdonsült közönség-kedvenc Kick Ass-re, aki közben megismerkedik Hit Girllel és Big Daddy-vel is, akik szintén bűnüldözésre adták a fejüket.
Noha sima szuperhősös mozinak tűnik, azért ennél jóval több van a háttérben. Bár való igaz, az eleje nagyon a tinivígjátékok vonulatát követi, ezt érzem igazán feleslegesnek a filmben, megzavarja az összhatást és kizökkent a hangulatból. Azonban ahogy beindul a film, igazi élményben lehet részünk, hiszen zseniális párbeszédek és beszólások uralják a véres akciók közötti területet, amiből nincs túl sok. Ahogy beindul az igazi tombolás, kiválóan megkoreografált, ütős jeleneteket sorakoztat fel, s ezek adják a film legjavát.
Akármennyire is Kick Ass a főszereplő, ez igazán Hit Girl mozija, aki önmagában uralja a terepet. Irreálisan eltúlozzák a karakterét, ami egyben paródia is a klasszikus figuráknak. Ezt megerősítik a filmes, képregényes utalások, a paródiaszerű megmozdulások, az igazi hatásvadász jelenetek, még ha a következő pillanatban egy véres öldöklésbe torkollik az egész. Az idealizmusban túlcsöpögő univerzumokat felváltja a morálisan vitatható gyilkolászás egy tizenegy éves lány képében, ezáltal túlzó realizmussal fűszerezve a filmet.
A zeneválogatást is csak dicsérni lehet, egyszerre eltúlzó és hihetetlenül zseniális, amihez képi világ is tökéletesen passzol. A fiatal Aaron Johnson első szárnypróbálgatása ez, és remekül is dolgozik, azonban Chloe Moretz lesz az igazi sztár, kitűnően gyilkolászik a vásznon, majd a következő jelenetben kakaót szürcsölget. Nicolas Cage mostanság annyi filmben szerepel, amennyiben nem szégyell, többsége mellé is talál, azonban végre megmutatta, hogy miért is jó ő. Kivételesen még vicces is volt. Mark Strong főgonosza és Christopher Mintz-Plasse trónvárományos gonosza adja a befejezést, kiválóan teljesítettek.
R-kategóriás öldöklés, hihetetlen akciókkal és fekete humorral, amit a parodisztikus vonal egészít ki, s akármennyire is ezt akarja segíteni a tinivígjáték, mégis rosszul hat. Azonban a film második felében Matthew Vaughn nem félt kezébe venni az irányítást, és igazi filmélményt mutatott be a vásznon. 8/10, bár kevésnek érzem.
Doctor Who – 5. évad
2010. 07. 03. 14:16
8/10, sorozatok, évadkritika
Leszel az első hozzászóló?
Ki vagy, doki? – 5. évad
(Doctor Who)
Nem titkoltan a kedvenc sorozatom a Doctor Who, azonban ezt a legújabb évadját már erős kétkedéssel figyeltem. Nem hiszem, hogy igazán jót tett a váltás, a kvázi elölről való kezdés, ugyanis ez a 13 rész legszebb kifejezéssel is hullámzott. Rossz és nagyszerű részek váltották egymást, ennek okában talán a nagy elvárások lehettek, hiszen az előző szezonok végig nagyszerűek voltak.
A Doctor új társat kapott, Amy Pond és az ő barátjának, Rory-nak személyében. Nem titok, hogy a doki az előző évad végén még regenerálódott, így ő is megújult. Most kevésbé hisztérikus, sokkal inkább próbálja védeni társát, illetve már látszódnak rajta a múlt sebei, melyet a veszteségek és tragédiák okoztak. Azonban a teljes megújuláshoz egy új TARDIS is járt. Ebben az évadban a részek története sokkal inkább játszódtak a Földön, egy dupla epizódban távolodtak csak el egy idegen bolygóra, illetve egy alkalommal egy űrhajóra.
Furcsa is volt ez a sok Földes helyszín, én ennek a számlájára is írom a hullámzó évadot. Nem volt meg a teljes varázs a Doctor Who-élményhez, hiszen a részek története nem volt mindig elég izgalmas és fordulatos, s nem éreztem az egész minőségét is az előzőekhez méltónak. Ennek lehet köze a showrunner-váltáshoz is, hiszen Russel T. Davies helyét Steven Moffat vette át. A sci-fi jelleg kezd alább hagyni, olykor már a múltbeli epizódok misztikusságát idézte több rész is idén. Pedig találkoztunk újra a dalekokkal, az angyalokkal, de a Doctor legtöbb ellensége szintén felbukkant.
A karakterek tekintetében is elég nagy volt a váltás. Az új doktort én csak az évad végére kedveltem meg, pedig korrekt figurát kapott, a probléma oka inkább csak a váltás nehézsége volt a 10. doktor zsenije után. Amy viszont szimpatikus, méltó útitársa lett a főszereplőnknek, jó egyénisége és erős jelleme van. Rory kezdetben elég félénknek mutatkozott, de a végére meg lehetett kedvelni, ahogy alkalmazkodott. Visszatért River Song is, a rejtélyessége és a kapcsolata a doktorral kellően feldobta a légkört, amire eléggé rá is fért.
A költségvetést talán megnyirbálták, így lett több földi helyszín, nem tudom, de valóban hiányoztak a bolygók és a különböző fajok. Az új doktorra, Matt Smith-re nem hiszem, hogy lehet panasz. Jól adta a figuráját, egyszerűen csak nem tudta felülmúlni (nem is lehetett ezt várni tőle) David Tennant-öt. Mellette Karen Gillan, illetve Arthur Darvill kellően asszisztáltak a nagyszájú, szétszórt és kalandvágyó doktorhoz.
Nem volt rossz az évad, csupán én számítottam jobbra, hiszen az előző évadok alatt a mérce elég magasra szaladt fel. Így azonban a 13 rész közül jó, ha a felét sikerült igazán élvezni, talán csak azokat láttam igazán remeknek, a többi csak elsikkadt és olykor már unalmassá vált. Talán majd a következő évadra kicsit összeszedik magukat az írók, így részemről csak 8/10 pontot tudok adni.
The Good Guys – 1×01
2010. 06. 18. 18:52
8/10, pilot, sorozatok
Leszel az első hozzászóló?
The Good Guys
(The Good Guys)
A nyár sok meglepetést tartogat, a legnagyobb talán a The Good Guys, ugyanis az utóbbi idők egyik legjobb akciókomédiája lehet. Hihetetlen hangulat, jól felépített karakterek, nevetséges ügyek és remek humor jellemzi, a stílus kedvelőinek mindenképpen megéri bepróbálni, amellett, hogy rengeteget lehet nevetni ennek a sorozatnak a 40 percén – reméljük, hogy a további részekre is tudja tartania a színvonalat.
Az alapszituáció a következő: van egy zsarupáros, akik kisebb ügyekkel foglalkoznak, mint egy betört ablak, vagy egy párologtató elrablása. Egyikük, az öregebb, tipikus régi zsaru-típus: hatalmas bajszával úgy áll az esetekhez, ahogy régen, a számítógépet nem ismeri, s csak azért tartják bent, mert régen egy nagy tettet vitt véghez. A fiatal szinte ellentéte, feltörekvő, viszonylag élesebb elmével, azonban senki nem kedveli az őrsön, így nem jut előrébb a karrierjében. Azonban minden kisebb ügy mögött egy nagyobb is lappang, így hőseink folyamatosan komédiába illő helyzetekbe kerülnek.
A főszereplők egymás közötti és a külső karakterekkel való dinamikája remek, folyamatosan csattannak el kisebb-nagyobb poénok, amelyek annak ellenére, hogy sokszor kilométerekről lehet látni, mégis nagyon viccesen tudnak hatni. A két főbb személyen kívül még két hölgy is van a sorozatban, amolyan állandó mellékfiguraként, akik jelenleg még nem sok vizet zavarnak, de később lehet, hogy fontosabb szerepük lesz – egyelőre csak kisebb humorforrás és némi romantikaszál.
Az egész sorozat hangulata nagyszerűre sikerült, bár ha valakinek az első percek bohóckodása nem tetszik, az ne reménykedjen másban. Az oldschool légkörhöz remekül passzol a környezet is, már csak a feltűnő géppuska-hanghatással kiegészített feliratok miatt is, de a régivágású rendőr karaktere folyamatosan ezt sugallja magából, hiszen az autója, de még a bajsza is ezt az atmoszférát adja. Az időbeli ugrások külön színesítik a történetet, ugyanis olykor megmutatják, mintegy visszatekerve az időt, hogy mi történt egy órája-napja.
Mindehhez hozzátartozik, hogy Bradley Whitford nagyszerűen játssza a régi zsarut, kvázi önmaga elviszi a hátán a műsort, még ha hozzá Colin Hanks remekül asszisztál is, de Jenny Wade és Diana Maria Riva kisebb karaktere is odateszi néha magát, így még tovább színesítve az eddigi is jó hangulatú sorozatot.
A nyári sorozatok között feltűnt a The Good Guys, amit szezonban is nagyon szívesen néznék. Remek oldschool komédia, amit jó dumák és korrekt karakterek fűszereznek, hogy a jól válogatott zenékről ne is szóljak. Jól szórakoztam, mindenképpen folytatom, remélem nem fog romlani a minősége. 8/10 a pontszám.
White Collar – 1. évad – csalás és elegancia New Yorkban
2010. 03. 13. 19:50
8/10, sorozatok, évadkritika
1 hozzászólás
White Collar – 1. évad
(White Collar)
Anno már a pilotnál is lelkendeztem a sorozatért, de a 17 részes évad alatt nem kellett nagyot csalódnom. Való igaz, hogy hullámzó volt, hiszen találkozhattunk nagyszerű és elég gyenge résszel is, de mégis az előbbiek voltak túlnyomórészt, így a megítélése elég pozitív a részemről. Jó karakterek és remek kapcsolatok, ügyes átívelő szál és humor jellemezi a sorozatot, s remélem még lesz 2. is.
Az alapszituáció változatlan, hiszen Neal Caffrey, műkincshamisító és -tolvaj együttműködik az FBI ügynökével, Peter Burke-kel, s közben elfognak számos bűnözőt, a gyilkostól a csalóig mindenkit. Az átívelő szál pedig Neal szerelmével, Kate-tel kapcsolatos, akit valaki elkapott, s a szélhámos szaktudását szeretné felhasználni. A terv végrehajtásában segítségére van Mozzie, a mindenes társ és Alex, a bájos orvgazda.
A szálakat szépen megoldották, hiszen élvezhetően kombinálják az átívelő szálat és az éppen aktuális ügyet. Emiatt elég a 17 rész, többel már nagyon széthúzták volna a történetet. A kisebb ügyek színvonala viszont jelentősen változó. Néha sikerül különösen jól megírniuk, míg máskor teljesen idiótának nézik a nézőt, s ez rányomja a bélyegét az egészre. Nem mindig sikerül okos bűnözőket írniuk, bár valójában ez lenne a sorozat értelme, de néha nagyot esik a minőség.
A karakterek viszont folyamatosan jól teljesítenek. Burke és Caffrey között hihetetlen összhang és dinamika van, amit jól kihasználnak. Az egymás közötti játék mindig humoros és mosolyogtató jeleneteket ad, ezzel megteremtve az alaphangulatot. Az első részből kiírták az újoncot, s helyére egy másik hölgy érkezett, de Burke csapata inkább csak háttérként funkcionál Neal ténykedései mellett, s nem fektetnek túl nagy hangsúlyt rájuk. Ezzel szemben Moz végig jelen volt, s ráadásul vidám jelenetek kötődnek hozzá.
A hangulat kimondottan nem drámai, sokkal inkább a humoros, vidám és feelgood légkör mentén van, de Neal figurája jelentősen megalapozza ezt. Az ő elegáns és sármos karaktere folyamatosan uralja a teret, még ha olykor drámaibb jeleneteket is írnak rá. A színészek remekül teljesítenek, főleg Matthew Bomer és Tim DeKay, akik kvázi kétszereplős sorozatot teremtenek az egymás közötti kémiával.
Engem megnyert magának a sorozat, ezzel a mosolyogtató és szélhámoskodó világgal, mellyel tényleg minden adott a jó sorozathoz. Olykor kicsit eltértek a céltól, és gyengébb részeket is szállítottak az írók, s remélem a következő évadban ezt valahogy kiküszöbölik. A végére a cliffhangerrel várakozást teremtettek, így nekem 8/10 ez az évad.
Valkűr – megölni Hitlert nem túl egyszerű
2010. 03. 11. 15:53
8/10, DVD, filmek
3 hozzászólás
Valkűr
(Valkyrie – 2008)
Megtörtént eseményről nehéz filmet készíteni, főleg akkor, ha az adott momentum egy olyan fontos időszak alatt játszódik, mint a II. világháború. Bryan Singer filmje egy Hitler-elleni merényletre összpontosított, s talán még a történelemből ketteseknek is kitalálható, hogy mi a film vége, vagyis nem a végkifejlet lesz a fontos, hanem a megvalósítás. A rendezőnek sikerült, s egy feszültségben gazdag, mozgalmas, bár nem tökéletesen kivitelezett filmet készített.
1943 és ‘44 között már látszódott, hogy a háború hova vezet. Egy kisebb csoport úgy döntött, hogy valahogy megakadályozza a Führer őrültségét. A Hitler-elleni merénylet vezetője Claus von Stauffenberg lett, akit nem feltétlenül követendő nézetei miatt Észak-Afrikába küldtek, de megsebesült és a tartalékos haderő vezetője lett. Mellette még fontosabbnál fontosabb náci vezetők is részt vettek a tervben, melynek a lényege Hitler megölése és a hatalom átvétele volt.
Az ismert történet miatt a hangsúlyt a kivitelezésre és a részletek kidolgozására fektették. Kellően megismertük a szituáció hátterét, hasonlóképpen a főszereplőt is. A többiek már nem túl erősek, hiszen a többi vezető elég egysíkú és egyszerűre sikerült, s sem a gondolataikat, sem a motivációkat nem lehetett eléggé átérezni, bár a színészek nagyszerűségének köszönhetően nem lett az egész zavaró. A köztük lévő kapcsolaton még munkálkodhattak volna még, de a film légköre kárpótolni tud.
A feszültség és a komor hangulat végig jelen volt a filmben, sőt uralkodott, így végig lehetett élvezni a terv kezdetétől a végig. A folyamatosan múló idővel és az óriási tét miatt sikerült elég pörgőssé és izgalmassá tenni az alkotást. Nekem kicsit kevésnek tűnt az előzmény és maga a Valkűr-hadművelet kidolgozása, de a vége már jól lett eltalálva. A környezet talán kicsit sterilre, de mutatósra sikeredett, köszönhetően a német egyenruhákban flangáló statisztáknak és a jól kinéző városképnek.
A színészek viszont nagyszerűek voltak, s mindannyian elboldogultak a rájuk osztott szereppel. A főszereplő Tom Cruise nem volt rossz, bár annyira jó sem, de tudta hozni a nemest. A mellékszereplők szinte kivétel nélkül jól árnyalták és életet leheltek az egyébként nem tökéletes karakterekbe, hiszen Bill Nighy, Kenneth Branagh vagy Tom Wilkinson játszott, s nem tehetnek róla, hogy a szerepük nem túl fantáziadús.
Minden problémája ellenére jó film a Valkűr, talán egy kis hiányérzetet hagy maga után, még ha megindokolni nem is sikerül. A karakterekre rá fért volna egy alaposabb írás, de a feszültség és a színészek élvezhetővé, mi több szórakoztatóvá tenni az amerikai produkciót. Talán egy német kézben jobb lett volna, de még ez is így 8/10 pontot megér, ha nem többet.
Invictus – A legyőzhetetlen
2010. 02. 26. 14:38
8/10, DVD, filmek
Leszel az első hozzászóló?
Invictus – A legyőzhetetlen
(Invictus – 2009)
Öregemberek moziját láthatjuk, hiszen a főszereplő, Morgan Freeman már 70-en túl van, míg a rendező, Clint Eastwood már 80-hoz van közelebb. Utóbbinak az elmúlt években kimondottan remek filmjei voltak, az Invictus azonban nem a legjobb közülük. Túlságosan szentimentális és ötlettelen érzetet sugároz magából a film, s ez rányomja a bélyegét, pedig alapvetően szórakoztató és élvezhető is lehetne, vagy legalábbis ennél jobban.
Nelson Mandela, majdnem 40 évnyi bebörtönzés után lett a Dél-Afrikai Köztársaság elnöke. Az első években szembe kellett néznie az ellentéttel az eddigi apartheid elnyomás áldozatinak bosszújával és az elnyomók hatalomvágyával is. Az ellentétben valahogy kompromisszumot kell kötni, s Mandela többek között a sportot (a rögbit) is választotta eszközként. Megmutatta a fontosságát a sportnak, mint összehozó erőnek egy nemzet életében, s valójában a film erről a folyamatról, és természetesen a sportolók légköréről szól.
Valójában sportfilmmel van dolgunk, azonban itt most nem egy hányattatott sorsú fiatal van a főszerepben, mint a The Blind Side-ban, sokkal inkább egy nemzet. A film folyamatosan mutatja az ország ellenállását az apartheidet jellemző sporttal kapcsolatban, de Mandela ügyes politikájával meg próbálja megnyerni a bizalmukat. A film remek dialógokkal dolgozik, s kiélezett szituációkkal, de főleg a vége felé megjelenik a szentimentális, kommersz sportfilm jelleg, ahol a hangsúly sokkal inkább a győzelmen van, mintsem az oda vezető úton.
Zavaró kettősség hatja át a filmet, hiszen nem tud teljes egészében szórakoztató lenni, mivel a tényeket inkább csak közli, mintsem elmesélné, ahogy Eastwood eddig szokta. A vérszegény karakterek is erősítenek ezen, főleg a kidolgozatlanság miatt, hiszen csak Mandela és a csapatkapitány, Pienaar karakterét dolgozza ki komolyabban, s nem veszteget időt a többi mellékszereplővel való kapcsolat kidolgozására vagy egyáltalán az árnyalásukra.
Azonban mindehhez hozzájárul Morgan Freeman zseniális (s Oscar-jelölt) játéka, aki szívét-lelkét hozzáadja, és teljesen átérezhetővé teszi a politikus figuráját. Mozdulatai és a szemei kárpótolnak az egyébként nem tökéletes karakterhez. A csapatkapitány szerepében Matt Damon, aki ha nem is brillírozik, de elfogadhatóan játszik, inkább csak alájátszva a színészóriásnak.
A reményről, az inspirációról és természetesen a nemzeti összetartásról szóló film jól sikerült. Olykor kicsit giccses, vagy egyszerű, de a rendező tud nagyszerű szituációkat és érzelemmel dúsított (de nem giccses) jeleneteket szállítani, nem is beszélve Freeman teljesítményéről, így pontszám felfele kerekedett, s inkább 8/10, mint kevesebb, s a tavalyi év kiemelkedő alkotása.
The Blind Side – amerikai foci és szeretet
2010. 02. 24. 14:56
8/10, DVD, filmek
Leszel az első hozzászóló?
The Blind Side
(The Blind Side – 2009)
Ez a film is az Oscar-gála esélyeseként indul neki, hiszen a legjobb színésznő és a legjobb film díját is megkaphatja, és minden oka meg van rá. Kis szerethető történetről van szó, némi szívmelengetéssel és nagy adagnyi giccses sziruppal, de az átlag hollywoodi történetekhez képest jobban tudja előadni, s egy-két jelenet kivételével nem lesz zavaró, vagy éppen túl csöpögős, s mindenki számára élvezetes maradhat, köszönhetően a megvalósításnak.
Michael Oher, jelenleg a Baltimore Ravens játékosának a karrierjének a kezdetét beszéli el. Big Mike élete ugyanis nem volt mindig tökéletes, s a sikerhez sok szerencse is kellett. Édesanyja drogozott, rossz környékről indult és nem túl jó barátokkal kezdte, de egy kedves család befogadta, s innentől az élete megváltozott, vele együtt a Tuohy család élete is. A film erről a folyamatról szól, egészen a főiskolai pályafutás kezdetéig.
Igaz történeten alapul, s bár bele kellett tölteni némi mesés elemet és nagy adagnyi cukormázt, végig feelgood, boldog és szerethető tud maradni. Nem pakolták tele drámával, sokkal inkább a varázslatos és mesés világot erőltetik, s itt vannak pillanatok, amikor átfordul az egész giccses maszlaggá, Disney-filmbe illő képkockákkal. De nem rontják el teljesen, ugyanis nem raknak bele felesleges pillanatokat, hanem végig fenn tudják tartani a boldog érzést, amivel megnyerik a nézőket.
Michael karakterét nagyon szépen bontották ki, a kezdetben visszahúzódó és védekező fiúból a szemünk előtt nyílik ki és illeszkedik be a való világba. A tanulással eddig nem sokat foglalkozó nagydarab ifjú csak a labdasportokhoz ért, de ahhoz sem elég bátor és harcias, s leginkább vajból van a szíve. Ehhez kapcsolódva a család többi karakterét is jól megírták, a gondoskodó anyával, a gyerekkel és az édesapával.
Vizuálisan jól sikerült megmutatni a gettó és az aranyélet közötti kontrasztot, és szinte üdítően hatottak a pályán játszódó jelenetek. Ehhez élvezhető és hangulatkeltő zenét adtak, amely különösen a végén jól szólalt meg. A főszerepben Quinton Aaron áll, aki a nagydarab játékost mutatja be, de az igazi sztár Sandra Bullock, aki hitelesen adja vissza a gondoskodó mama figuráját.
Szívmelengető film egy amerikai focisztár fiatalkoráról és az őt körülvevő világról. Nagyszerűen alkalmazza a giccs és a tanulság eszközeit és szépen bemutatja Mike gondjait. Érzékletes és együtt érző marad végig, még ha néha túlcsordul az egész. Részemről 8/10 mindenképp.
Fantastic Mr. Fox – szerethető bábok
2010. 02. 13. 18:53
8/10, DVD, filmek
2 hozzászólás
Fantastic Mr. Fox
(Fantastic Mr. Fox – 2009)
Animációs filmek terén nem vagyunk elkényeztetve, legalábbis minőségibb alkotások terén. Az Oscar-jelölt Fantastic Mr. Fox azonban kiemelkedik a Jégkorszak 3. epizódjával övezett animációk közül, s inkább egy olyan gyerekmesét mutat be, amely ugyan csak egy mese, de szerethető és élvezhető mindenki számára. Megkapó történet néhány rókáról és a többi vadállatról.
A főszereplő, Mr. Fox egy remek csirketolvaj, aki mesterségét űzi feleségével, Felicity-vel, aki elfogás közben mondja el, hogy terhes. Ekkor megfogadja, hogy felhagy veszélyes életével. Évekkel később nem tud ellenállni a kísértésnek, és egy fába költözik a családjával, ami éppen három gazdag farmer szomszédságában van. Nem tud felhagyni életstílusával, és megkíséreli végrehajtani a mesteri tervet.
A történet nem rejt komolyabb csavarokat, vagy fordulatokat magában, de ennek ellenére teljesen megkapó. A párbeszédek remekül kivitelezettek, s a nevelő célzásokat is sikerül úgy elrejteni, hogy ne legyen zavaró, sőt jól is mutasson. Hiszen a film alapvetően gyerekeknek szól, akik könnyedén élvezhetik. A karakterek megnyerőek és szerethetőek, a gonoszok kellően ellenségesek, míg a többiek a figurájuknak teljesen megfelelnek.
A látvány nem mindennapi, ugyanis a szó szoros értelmében nem beszélhetünk animációs filmről. Stop-motion technikával készült, ami azt takarja, hogy minden képkockát külön fotóznak, s majd azt szerkesztik mozgóképpé. A szereplők bábok, azonban szépen kidolgozottak és eléggé részletgazdagok. Elsőre talán furcsának tűnhet az egész, de néhány perc után hozzá lehet szokni.
A bábok miatt a hangok különös fontosságot kapnak, de a karakterek szinkronjai elég híresek, s talán még felismerhetőek is. A színészek közül olyan nevek fordulnak elő, mint George Clooney, Meryl Streep, Bill Murray vagy Michael Gambon. A zene is sokat ad a hangulathoz, hiszen a pörgős, hangulatos és vidám (és Oscar-jelölt) dalok remekül aláfestik a látványt, és elég hatásvadászok ahhoz, hogy tökéletesebbé tegyék az élményt.
Kimondottan szerethető film, bár nem lép ki a gyerekmese hangulatból, de nincs is rá szükség. Kellemes karakter, remek légkör és nagyszerű zene teszi jobbá a filmet, melyet nyugodt szívvel tudnék ajánlani mindenkinek, aki valami frissre és egyedire vágyik. Részemről könnyedén egy 8/10-es élmény.
Life Unexpected – 1×01
2010. 01. 27. 19:18
8/10, pilot, sorozatok
4 hozzászólás
Life Unexpected – 1×01
(Life Unexpected)
A klasszikus WB-sorozatok visszatérését lehetett ettől várni, tehát az Everwood, a Gilmore Girls, a Felicity és a többi kellemes sorozat nyomában próbál járni, s ha tökéletesen nem is sikerült, mégis a jobb próbálkozások között lehet számon tartani, hiszen a jól összerakott első rész élvezetesre sikerült, kimondottan jól vezették elő a történéseket és még a karakterek is szerethetőek.
A történetben nincs túl sok bonyolultság, de nincs is rá szükség. A 16 éves Lux szülei nevelőszülőkhöz adták, s ők is különváltak az évek során (bár együtt sem voltak igazán), de most a lány függetlenedni szeretne, amihez szüksége van a szüleire. A bírónő úgy dönt, inkább a két eredeti szülő ideiglenes felügyeletére bízza a gyereket, miközben az anyának vőlegénye, az apának meg bárja és két haverja van.
A pilot folyamán nem a történetre helyezték a hangsúlyt, így főleg a végén kicsit közhelyes lett, de végig éreztem rajta egyfajta sablonosságot, de mégsem vitték mindezt túlzásba, nem lett zavaró, s ennek köszönhetően jó volt látni, ahogy beleesnek az alapszituációba. A párbeszédek terén meglepően jól szerepeltek, nem ült le az egész, és kimondottan pörögtek a dialógok, amely meglepő újdonságként hat manapság.
A karakterek szerethetőre sikerültek, s szinte rögtön meg is kedveltem mindenkit, hiszen a szülők kellően gyerekesek és őrültek, a fiatal lány elég pörgős, humoros és üdítő figurát kapott, míg a barátok és a vőlegény teljesen megfelel az elvárásoknak, és a helyükön kellően elboldogulnak. Az érzelmeket és a drámát nagyszerűen sikerült előadni, csak a végén fordult át az egész kissé giccsbe, de még mindig nem estek át a ló túlsó oldalára.
A hangulat teljesen fiatalos és üdítő, nagyon emlékeztet a Gilmore Girls-re, s az egész légkör vidámsága és humora elviszi a hátán a sorozatot. A zenét a CW mostanság nem talál el, most sem volt éppen tökéletes. A színészek megállják a helyüket, s legalább Brittany Robertson kinéz tinédzsernek, ami szintén furcsa mostanság. Shiri Appleby és Kristoffer Polaha a szülőknek nagyszerűek, reméljük később csak javulnak.
Frissítő jellege van a sorozatnak, és a vidám, humoros légkör mellé kellő kiegészítést nyújtanak a karakterek és a párbeszédek, s mindenképpen egy szerethető sorozat keveredett ki belőle. Folytatni fogom, mert megnyerte a tetszésemet, remélem később sem adják alább a színvonalat. Az első rész nekem 8/10 pont volt.
(500) Days of Summer – a jó függetlenfilmes romkom
2010. 01. 03. 14:37
8/10, DVD, filmek
Leszel az első hozzászóló?
(500) Days of Summer
((500) Days of Summer – 2009)
Az év első filmjeként azért esett erre a választásom, mert szinte mindenki imádta. Nagy népszerűségre tett szert elég hamar, és utólag azt kell mondanom, hogy megértem, annak ellenére, hogy én nem voltam annyira elragadtatva tőle. A remek hangulat mellé közrejátszik az enyhe komikus felhang és a romantikus légkör, amelyet sikerült mindenféle csöpögés és komolyabb giccs nélkül előadni. Nem tipikus romantikus komédia, megéri megnézni.
Tipikus “lány és fiú találkozik, majd szerelem” történet is lehetne, de nem az. Egy kapcsolat 500 napját mutatja be, kezdve a 290. nappal és innentől kezdve ugrálva az idősíkok között. A nem-lineáris történetvezetés kellő alapot szolgál az egyébként sem mindennapi történethez. Ez nem egy egyszerű love-story. Bemutatja a jobb napokat, de a rosszakat is, folyamatosan fenntartva a hangulatot, ami magával ragadja a nézőket.
A szokásos függetlenfilmes hangulat mindig a helyén van, s állandóan ott bujkál az a feelgood, mosolyogtató légkör, amiért szeretni lehet az ilyen filmeket. A napok kiírása miatt a néző nem zavarodik össze, de az ugrándozás az időben magával hozza, hogy az atmoszféra is ugrándozik, s nem mindig sikerült tökéletesre a váltás a jókedv és a rosszkedv között. A fiú a klasszikus boldog múlt és borzalmas jelen szituációt éli meg, mégsem tudunk sajnálkozni a helyzetén, és nekünk csak a vidámság jut a végéig.
A legnagyobb erőssége, hogy a humoros helyzeteket jól tudja kezelni. A gyakori kikacsintások és ironizálások is hozzátesznek a komikumhoz, de még sem kapunk túlerőltetést a poénok terén. A szerelmes történet ugyan hozzá az elvárt kliséket, de mégsem fullad az egész csöpögésbe és giccsbe. Néhol túloz, de még sem áll rosszul, ugyanis a jókedve tudja kompenzálni. Meg egyébként is, nem akarjuk utálni a filmet.
Az operatőri munka kellemes érzetet ébreszt, s a néhol előbukkanó nem szokványos pillanatok (felosztott képernyő) is csak hozzásegítenek, hogy élvezzük a filmet. A jól összeválogatott dalok és az idő kijelzésére szolgáló képsorok is vigyorra késztetnek, de Joseph Gordon-Levitt játéka is kellett hozzá. Átérzi a helyzetet, és most a filmnek ő a legjobbja, Zooey Deschanel jelenléte ellenére, aki a szépségével dob a filmen.
Nem tipikus romantikus komédia, és igazán könnyen meg lehet szeretni. A legyőzhetetlen hangulat, a nem szokványos befejezés és Zooey Deschanel miatt marad a film emlékezetes, de engem ezen kívül más nem fogott meg. Akkor már inkább a Yes Man. Nem tudok 8/10 pontnál többet adni, bár jó kezdése az évnek.
Misfits – 1. évad
2009. 12. 27. 13:11
8/10, sorozatok, évadkritika
2 hozzászólás
Misfits – 1. évad
(Misfits)
Nem lehet eléggé éltetni az angliai sorozatgyártást, hiszen nagyszerű alkotásokat nézhetünk folyamatosan. A Misfits könnyen lehetne az angol Heroes, de mégis, az egész annyival jobban van előadva, hogy össze sem lehet hasonlítani őket. A végén nem mondom, hogy sajnáltam, de lehet, hogy elkélt volna még néhány epizód, ugyanis a 6 részes első évad elég karcsú volt. Látszott, hogy tudták volna még fokozni, de majd csak jövőre.
Szinte hihetetlen, de ez alatt a 6 rész alatt is érdekessé tudták tenni a szereplőket. A karaktereket eléggé emberiek ahhoz, hogy érdekeljen is a sorsuk, s így az egész sorozat tetszeni fog. A történet drámaiságát is erősítik a személyek mélységét, s ahogy valami komolyabb témához nyúlnak, rögtön hihetővé is válik, s valóban elkezdek izgulni egyes alakok jövőjét illetően. Ez az, amit a legtöbb sorozat nem tudott elérni.
Amit a pilotban is hangsúlyoztam, az folyamatosan jelen volt az évad folyamán. Kitűnően találják el az arányt a különböző műfajok között. A drámát megfelelően hozzák össze a komédiával, és az átmenet megfelelően van megalkotva. Azonban ami még fontosabb, hogy mind a kettő a saját terén belül komolyan vehető. A dráma igazi mélységei érződnek, s nincsenek annyira a levegőben, mint az amerikai sorozatok többségénél.
Az epizodikusság jellemezte a sorozatot leginkább, természetesen a háttérben néhány rejtéllyel, és átívelő szállal, amit szintén remekül hoztak össze. Nem akadt meg a folyamat az epizódtörténet és a nagy szál között, és állandóan mentek mind a két oldalon a történések. Ennek ellenére az évad vége nem tekinthető lezárásnak, és nagyon állva hagyták a főbb szálakat. Kiderült Nathan képessége (én tudtam az időutazástól kezdve!), ami a végére vagyes cliffhangert hagyott maga után. Egyrészt drámai, de pont a karakter miatt enyhe komikus vonallal van fűszerezve.
A zene még mindig nagyszerű, remekül kombinálják a dalokat. A főcím önmagában is kitűnő, szerintem a legjobbak között van, legalábbis remekül felvezeti az egész sorozat hangulatát. A színészek önmagukban nem túl ismertek, de ez sem probléma, hiszen jól megoldják a feladatukat. Hihetően, és szinte valóságosak, a fiatalabb szereplők ellenére is érzékeltetni tudják a drámát.
A végére csak sajnálni tudom, hogy 6 rész készült az első évadra, mert elbírt volna még néhány hasonló minőségű epizódot. A cliffhanger így kicsit furán sikerült, főleg, hogy a fő történettel nem haladtak jelentősen előre, de majd jövőre reméljük több minden kiderül. Pontozni nehéz, mert a dráma nehezen emészthető, még ha komédiával vegyítik is, de ez a jobb-féle 8/10-et megérdemli.
Avatar – ez nem 2009 filmje
2009. 12. 22. 14:22
8/10, filmek, mozi
10 hozzászólás
Avatar
(Avatar – 2009)
Minden várakozás ellenére azt kell mondanom, hogy ez nem lett 2009 filmje. Ennek ellenére még mindig jobb az átlagnál az Avatar, bár nem vagyok benne biztos, hogy ezt nem a nevetségesen szép látványának köszönhető. James Cameron jegyzi a filmet, és a rendező a Titanic és a Terminátor filmek mellett ezt sem néhány millióból készítette, s így kaphattuk meg 2009 leglátványosabb filmjét.
2154-ben, mikor a Föld más bolygókra látogat, felfedezi a Pandora bolygót is, ahol olyan természeti kincset találnak, amelyért hatalmas összegeket fizetnek a földlakók. Azonban az idegen planétának vannak őslakói is, méghozzá a hatalmas termetű, kék Na’vi nép személyében, akiknek a falujuk alatt található a legnagyobb lelőhely. Megindul a folyamat, hogy valamilyen módon kitelepítsék az idegeneket, de a harc mellett a másik lehetőség az Avatarok létrehozása, akik lényegében emberi irányítás alatt álló Na’vi testek. Egy lebénult tengerészgyalogos is kap egy Avatart, azonban a “beépülés” közben egyre jobban rájön, mi is az igazi érték.
A 166 perc játékidő alatt két dolgot tehet az egyszeri néző. Vagy hagyja magát beszippantani a lélegzetelállító univerzum súlya alatt, vagy csak a második helyre erőszakolja a látványt, és kicsit a lebegő sziklák mögé tekint. Egyértelműen az elsőt kell tenni, hiszen arra nem lehet panasz, ellentétben minden mással. A közhelyeket és giccseket egymásra halmozó történet önmagában nem sokat ad, s ennek még a sablonos történetvezetés sem szabhat gátat.
Azonban a történetnek a legnagyobb erénye az időzítés. Megérte Cameronnak éveket ülni a forgatókönyv felett, hiszen kitűnően ki tudta számolni a történet lefolyását. Minden akkor következik, amikor kell, s nem fulladunk bele állandóan a felesleges problémákba. Megkapta a helyét a szerelmi szál, a gonoszok ténykedése és az ütközet is, így az alapból problémás történet nem lett túlságosan is rossz.
A logikai problémákat felesleges lenne felvetni, hiszen szinte hozzátartoznak korunk filmjeihez, bár az arcunkba erőszakolt tanulság már elgondolkodtató. A főszereplő (túl) gyors átlényegülése mellett zavaróan adagolták a környezetvédelmi mesét, de érdekes volt egyszer rossz szerepben látni az USA-t. Azonban az érzelmekre ható, leginkább hatásvadász elemeket tudja eléggé kiegészíteni a környezet.
A giccses jelenetek és a papírmasé mellékalakok nincsenek zavaróan kiemelve köszönhetően a látványnak, ami rögtön lehengerli a nézőt. Hihetően tárul a szemünk elé a Pandora bolygó, a különleges növényzetével és állatvilágával együtt. A gyönyörű vidék lebegő sziklái, vagy éppen repülő medúzái már-már valósághűen ábrázolnák a valóságot, ha létezne ilyen hely.
A zenét James Horner szolgáltatja, nem is rosszul. Remekül aláfestik a jeleneteket, emellett önmagában is kiemelkedő. A színészeket szinte el is felejthetjük, hiszen a film nagy részében CGI-lények láthatóak, s csak olykor tűnik fel Sigourney Weaver, Michelle Rodriguez vagy Stephen Lang kiemelkedő (vagy legalábbis észrevehető) színészi játéka.
Úgy tűnik, hogy a rendező nem hiába szórta két kézzel a 300-500 millió dollárt, s ha más nem is, a látvány megérte. A kérdés most már csak költői, hogy vajon lesz-e második rész, de nyilvánvaló a válasz: lesz. Csak a minősége a kérdéses, de a következő epizódok nem kisebbítik az elsőt. Olykor hatásvadász, közhelyes és giccses, de senkit nem érdekel, mivel olyan nagyszerű látni Pandorát. Részemről 8/10, mivel eléggé csalódtam.