A ‘9/10’ kategória bejegyzései
Szellemíró – ha egyszer nem nézik idiótának a nézőt
2010. 07. 17. 13:47
9/10, filmek, mozi
Leszel az első hozzászóló?
Szellemíró
(The Ghost Writer – 2010)
Gondoljunk akármit is Roman Polanskiról, muszáj elismernem, hogy rendezőként lenyűgöző. Bevallom, hogy eddig nem igazán ismertem életművét, most már azonban más szemmel nézek rá, hiszen a Szellemíróval olyan filmet készített, ami minden bizonnyal 2010 egyik legjobbja. Az izgalmas thrillerhez némi politikai dráma társult, de a teljes képet a neves színészek és a hangulatkeltő zene adja meg, még ha mindez Polanski nélkül talán csak középszerű lenne.
A híres emberek emlékiratait sohasem ők maguk írják meg, hanem felkérnek egy szellemírót, hogy segítsenek a memoár elkészítésében. Névtelen főszereplőnk is egy ilyen szellemíró, legújabb megbízatása Adam Lang, a háborús bűnökkel gyanúsított ex-miniszterelnök, aki körül azonban nincs minden rendben. Az előző író rejtélyes módon balesetet szenvedett, Langet az ellenfelei állandóan támadják, miközben a szellem is érzi, hogy az elnöki rezidenciául szolgáló szigeten több titok lappang, mint amit az előd az első vázlatokban papírra vetett.
Ugyan a műfajban nem hordoz magában túl sok újdonságot a történet, azonban a remek rendezésnek köszönhetően másképpen tárul elénk az oknyomozó thriller. A feszültséggel teli környezetben kiváló ritmusban pörögnek a fordulatos események, egyszer sem ül le a történet, egyszer sem kezdünk el unatkozni, hiszen a hatásos módon bemutatott izgalmak végig borzolják az idegeinket, nem bocsátkozik kisstílű hatásvadászatba, sokkal inkább gondolkodásra késztet, s végre nem nézi teljesen hülyének a nézőt.
A korrekten felépített karakterek eleven részei a filmnek, az elnök igazán klasszikus figura, mellette a felesége, aki a sírdogálásától kezdve főhősünket rabul ejtette, sőt, még a másra is kapható titkárnőt is láthattuk más filmekben, de mégis úgy mozognak a vásznon, úgy lettek megalkotva, hogy egyáltalán nem válik zavaróvá. A névtelenségbe burkolózó, múlt és kötöttségek nélkül élő szellemírót mozgatják az események, egészen a sötét, erős katarzisként felépített befejezésig.
A hangulathoz tökéletes illő zene mellett ki kell emelnem a vizuális megvalósítást, hiszen a film alatt majd’ végig esik az eső és viharos szél uralja a kis szigetet, s ehhez a nem túl vidám, már-már nyomasztó szobák is illenek. A színészek profin oldották meg a feladatukat, Ewan McGregor és Pierce Brosnan párosa végig uralta a vásznakat, remek párbeszédeket írtak hozzájuk kevéske angol humorral színezve. Olivia Williams és Kim Cattrall alkották a női párost, de kevéske időre, bár annál lényegesebben feltűnt Tom Wilkinson is.
Nagyszerűen kivitelezett politikai thriller, sötét, bár annál erősebb hangulattal átitatva. Polanski rendezői személye megtette, amit kellett, a sablonokkal dolgozó történetet kitűnővé dolgozta át. A némi aktuálpolitikai áthallással rendelkező mű az idei legjobbak között van, csak a másik nagy rendező szigetes műve közelítheti meg, részemről 9/10.
Justified – 1. évad
2010. 06. 23. 12:46
9/10, sorozatok, évadkritika
7 hozzászólás
Justified – 1. évad
(Justified)
A sorozat néhány újonccal (Stargate Universe, The Vampire Diaries) együtt könnyedén felkerülhetne a legjobb újoncokat és legnagyobb meglepetéseket tartalmazó listámra, ugyanis az első résznél is áradoztam, s azóta a minőség nem csökkent, sőt, folyamatosan kaptunk egyre jobb és szórakoztatóbb részeket. Nagyszerű hangulata van ennek a modern westernsorozatnak, melyet a remek történetek és a jó színészi gárda tesz teljessé.
Kentucky-ban az élet nem teljesen békés, hiszen a vidék külseje alatt komoly bűnözés is folyik, élükön a helyi vezérrel, Bo Browderrel, aki rokonaival, Johnny és Boyd Crowderrel együtt irányítja az üzelmeket. Ebbe az életbe csöppen bele Raylan, akit Miami után “átirányítottak” kisebb ügyekhez, de ő itt sem tétlenkedik. Mindenféle eseteket bonyolít le a túszejtéstől kezdve a szökevényvadászatig, azonban újra és újra belebotlik a helyi maffiába, aki nem hagyja figyelmen a ténykedését.
A sorozat elejét még úgy vezették fel, hogy hétről hétre új eseményeket és új ügyeket kap Raylan Givens, azonban az évad közepétől kezdve egyre jobban a főszálra koncentráltak, és a főbb ügyet folytatták. Nem is volt ezzel gond, hiszen kis város lévén nem tudnak nagy változatosságot fenntartani, s mivel minden szál egy fele vezet, így logikus volt, hogy azt veszik elő. Nem is tették mindezt rosszul, hiszen egyik rész sem volt unalmas, részről részre javultak, mindvégig tartották a nyugodt, lassú tempót a komoly pillanatokhoz. Talán az évad legjobb epizódja volt a túsztárgyalás, ahol egy helyszínen folyt le szinte az egész rész.
A hangulat mindvégig zseniálisra sikerült. A vadnyugati légkört keverték a modern környezethez, de mindvégig megtartották a feelgood, szinte már laza atmoszférát is, mely még a komoly momentumoknál sem maradt ki. A fő forrás leginkább főszereplő, aki erős jellemmel és egy jó kalappal (mely sajnos az évad végére eltünedezett) van megáldva, de mellette a többi karakter sem szorul igazán hátra, mindenki normálisan fel van építve, az egysíkúság látszata sem nagyon merül fel.
A zenét még muszáj dicsérnem, hiszen állandóan segítette a hangulatot, megtartva a vadnyugatias légkört, de még a főcím is remekül sikerült. A színészek jól asszisztáltak ehhez a világhoz, Timothy Olyphanthoz tökéletesen illik a szerep, de a többiek sem szégyenkezhetnek, hiszen Joelle Carter és Natalie Zea a nőknél, valamint Walton Goggins, M.C. Gainey és David Meunier a férfiaknál is jó volt.
Örülök, hogy lesz második évad, nagyon szívesen követtem végig ezt a 13 epizódot, engem megnyert magának. Szerintem az évad újonca, a semmiből bukkant elő, és a westernkörnyezettel átitatott feelgoodság lenyűgözött. Feltehetően túlzok, de nem tudok 9/10 pontnál kevesebbet adni.
Viharsziget – lélektani thriller egy szigeten
2010. 04. 24. 13:07
9/10, filmek, mozi
Leszel az első hozzászóló?
Viharsziget
(Shutter Island – 2010)
Martin Scorsese neve biztatóan hangzik a plakáton, de nem is kell csalódnunk. Ugyan nem vagyok nagy ismerője a munkásságának, bár néhány híresebb művét természetesen láttam, de nem hiánytalanul, így nem tudom, hogy mennyire méltó a rendezőhöz, azt viszont el kell ismernem, hogy a Viharsziget jó film lett. Igazi lélektani thriller, olykor kevert műfajelemekkel, jól összerakott történettel és ügyes megvalósítással, mely remek környezetet teremtett.
Az egész egy szokványos nyomozásnak indul, amikor is Teddy Daniels és újdonsült társa, Chuck egy elmegyógyintézetbe tart, ahol az idegileg labilis elítélteket őrzik, mindezt egy sziklás szigeten. Egy szökött rab ügyében kell eljárniuk, azonban a szigorúan őrzött intézmény légköre arra enged következtetni, hogy nem csak az zajlik ott, amit elmondanak, s ennek a nyomozópáros mindenképpen utána is néz, hiszen Teddy-t a nem éppen vidám múltja is a hely egyik pácienséhez köti.
A kirakós darabjai lassan kerülnek a helyükre a 130 perces film alatt, de egy percig sem lehet unatkozni. Bármelyik jelenet magában hordozza a lehetőségét, hogy akkor most történik valami rossz, ugyanis a feszültség és izgalom végig jelen van a film alatt. A thriller-vonáshoz kapcsolódik a krimi-szál is, melyet tovább fokoz a horror rész, mely miatt számíthatunk néhány ijesztgetősebb és borúsabb jelenet is, melyek mind remekül lettek összerakva, s nem esnek át a ló túlsó oldalára.
A film hangulata azonnal letaglózza a szegény nézőt, ugyanis már az első, hajón játszódó jelenet a komor világával és a balsorsot elővetítő atmoszférájával magával ragad, és az utolsó, szépen megírt jelenetig nem ereszt. A vihar tombolása, a rejtély izgalma mind hozzáad a sötét világhoz, de a nagyszerű filmzene és az ügyes technikai megoldások is segítenek, ugyanis mind a vágás, mind a fényképezés jól sikerült – annyira, hogy nekem is feltűnt (már a szigetre való megérkezéskor).
A profi megvalósításhoz a színészek is illeszkednek. A rendezőnek több filmben is társa már Leonardo DiCaprio, aki már rég túllépett a Titanicos ifjoncon, s jóval komolyabban, profibban és meggyőzőbben adja elő a tudását. Mellette Mark Ruffalo remek partner, a nagy nevek közül jelen van Ben Kingsley és Max von Sydow, sőt még Jackie Earle Haley is tiszteletét teszi néhány perc erejéig – maradandó nyomot hagyva.
A noir hangulat megalapoz mindent, amire a tapasztalt “munkások” már csak építenek, de nem is rosszul. A profi csapat a színészekkel, a rendezővel és a Brigantykat is jegyző operatőrrel együtt kitűnő munkát tesz le, mely végig rendkívül izgalmas és komor tudott maradni, s ehhez ügyes kontrasztot adott a film végi legdrámaibb és legszomorúbb, de egyben a legjobb jelenet is, mely szinte vidám környezetben zajlott le. Részemről 9/10 mindenképpen.
Doctor Parnassus és a képzelet birodalma
2010. 04. 14. 14:28
9/10, DVD, filmek
Leszel az első hozzászóló?
Doctor Parnassus és a képzelet birodalma
(The Imaginarium of Doctor Parnassus – 2009)
Az ördöggel való fogadás sohasem volt egyszerű, még ha nyertél is, akkor is valami rossz lapult a háttérben, még akkor is valami következménye lesz. A hosszúcímű Doctor Parnassus is ezt a témát járja körbe, nem is rosszul. A hihetetlenül jó látványhoz igazi mese társul, amelyet még a meséket annyira nem szeretőknek is könnyedén tudok ajánlani. Heath Ledger utolsó filmjében még hárman is eljátszották a színészt, s meglepő módon nem kellett senkiben csalódnom.
A színházi társulatával utazó Doctor Parnassus fogadást kötött az ördöggel. Nem is egyszer, s volt, hogy nyert, de volt, hogy veszített. A jelen állás szerint, amikor a lánya 16 éves lesz, a Sátán magával viszi. Parny életelve, hogy ha senki nem mesélne meséket, a világ megszűnne létezni, de a modern világban már senkinek nincs szüksége a történeteire. Együtt utazik a lányával, Valentinával, egy fiúval, Antonnal és Percyvel, az apró termetű lénnyel. Még egy utolsó reményszikra feltűnik, méghozzá a zűrös múlttal rendelkező Tony személyében.
A tükrön inneni és túli világ remekül elkülönül egymástól, ugyanis ezen a mágikus tárgyon keresztül minden látogató beléphet a képzelet világába. A szürrealizmus teljesen jelen van, míg a való világ ennél földhöz ragadtabb, de gyakran még ezeket a pillanatokat is feldobják. A történet, ha túlságosan nem is fordulatos (bár néhol furán összekuszálódik), de tökéletes mese. Egyszerű történet a képzelet birodalmában, mely nagyszerűen körüljárja a mondanivalóját, elsősorban a halálról, a bűnről vagy éppen a kísértésről.
A karakterek állandóan hozzátesznek az éppen futó jelenethez, mint Anton és a megelégedett, de mégsem teljes élete, Valentina, az ifjúság, a lázadó és érteni vágyó, a reményekkel és vágyakkal teli élet kilátása személyesen. Mellettük Parnassus az évek során elkopott reményei és vágyai már csak a következő részegségig tartanak, míg két ilyen állapot között, a józanabb pillanataiban is csak siránkozni tud a múltbéli tévedései miatt. Tony, emlékezetét vesztett, de a múltjának kísértetébe burkolózott alakja adja meg a végső lökést a filmnek.
A nagyszerű látványt muszáj kiemelnem többször is, bár nem tudom eleget dicsérni. Látványorgia zajlik a vásznon, tele szimbólumokkal és vizuális ötletekkel, igazi fantázia terméke. Letaglózza a nézőt, melyhez kapcsolódnak a jelmezek és a maszkok is, melyek a valóságba is kreatívságot és ötleteket árasztanak, melyek a színészek közti váltogatáshoz is szükségeltettek. A zene, ha nem is kiemelkedő, de remekül aláfesti az eseményeket, főleg a varázsvilágban van nagyobb jelentősége.
A színészek kitűnőek, szinte kivétel nélkül. Tony főszerepén négy színész is osztozik, elsősorban Heath Ledger, akinek a helyét a tragikus halála után Johnny Depp, Jude Law és Colin Farrell vette át. Nem törik meg a ritmus a színészváltás közben, nem tűnik ki, bár mindannyian különböző Tony-t jelenítenek meg, mely leginkább a képzelet világának köszönhető. Mellettük Christopher Plummer Parnassusa is remek, de igazán nagyot még Tom Waits ördöge alakít. A további szerepekben még feltűnik Andrew Garfield és Lily Cole is.
Film a javából, igazi vizualitással és hihetetlen mennyiségű ötlettel és fantáziával megáldott történet, melyhez a rendező, Terry Gilliam adja meg az alapot. Álomszerű, mesés világba kalauzolja el a nézőt, aki önmagát részesének érezheti a birodalomban. Magával ragadó, morálisan elgondolkodtató és lenyűgöző történet, melyet a színészek tesznek teljessé. Részemről 9/10, mindenképpen többször kell megnéznem.
Millió dolláros bébi – boksz és melodramatika
2010. 03. 18. 13:55
9/10, DVD, filmek
2 hozzászólás
Millió dolláros bébi
(Million Dollar Baby – 2004)
A négy Oscar-díj nyertes alkotás (köztük a legjobb filmért, vagy legjobb rendezőért kapott) nem véletlenül nyerte el sokak tetszését. Visszafogott, kevésbé mozgalmas alkotás, melyben az igazán fontos dolgok mélyebben zajlanak, s a felszínen jóval kevesebb történik. Erős feszültséggel és komoly drámával telített alkotásról van szó, ahol a tökéletes képhez a rendező által szerzett zene és a két Oscar-díjjal kitüntetett színészek asszisztálnak – nagyszerűen.
Frankie Dunn igazi legendának számít: sok bokszoló útját egyengette edzőként, noha senkit sem a bajnoki címig. A lányával való kapcsolata rossz, nem is beszélnek egymással, s egyetlen igazi barátja Hepaj, aki régen maga is bokszoló volt, de most csak az edzőtermet tartja rendben. Egyszer csak megjelenik Maggie, aki hányattatott sorsa ellenére -vagy pont amiatt- hatalmas kitartással és erővel rendelkezik, és minden adott arra, hogy bajnok legyen, de ő edzőnek egyedül Frankie-t akarja, aki viszont ellenkezik.
A film fő gondolata lényegében a mester életfilozófiája: mindig védd magad. A két szereplő közös élete során egymásban megtalálják az elvesztett családot, s együtt könnyebben tudják feldolgozni a múltat, mely mindkettejüket kísérti. Az esélytelenek világába kalauzolja el a nézőket a film, s a dramatikus pillanatok mellett helyet kapnak a mély gondolatok a kitartásról, az álmokról, a belső megnyugvásról és megbocsájtásról vagy akár az eutanáziáról.
Profin valósította meg Clint Eastwood az egyszerű, karakterizáló történetet. A kevés szereplős történethez remek párbeszédek lettek írva, s az olykor előtűnő humoros, komikus jelleghez tökéletesen passzol a vége felé teret nyerő melodramatikus érzelemvilág. Az érzelemdús és erőteljes környezethez remekül illenek a jól megalkotott karakterek, mint a múltját feledni akaró férfi és a jövőjét megvalósítani akaró és az utolsó esélyt megragadó lány.
Az egyszerűnek tűnő történethez nagyszerű képi megvalósítás párosul, elsősorban a fényekkel, árnyékokkal való játéknál. Így erősíti fel a világot, melyre a súlyát a zene is rányomja. A színészek erős kisugárzása is ad az élményhez, elsősorban Clint Eastwood és Morgan Freeman zseniális összjátéka. Mellettük Hilary Swank is meglepően jól teljesít, de én kicsit haloványabbnak éreztem a többiek mellett.
Mindenképpen kiemelendő alkotás, s Eastwood ezzel a filmmel is bebizonyította, hogy kitűnően rendez. Jól összerakott momentumokkal, remek párbeszédekkel és jó színészi játékával büszkélkedhet a film, mely összességében nem tökéletes, de mindenképpen nagyszerű élvezetet nyújt, és érdemes többször is megnézni. Részemről 9/10.
Egek ura – a család a levegőben is fontos
2010. 02. 20. 19:34
9/10, DVD, filmek
3 hozzászólás
Egek ura
(Up in the Air – 2009)
A Juno rendezőjének új filmjeként hirdetik, s bár nekem nem cseng olyan jól az előbb említett film neve, de a 6 Oscar-jelölés, és a nagy mennyiségű pozitív visszajelzés annál inkább. Az Egek ura ugyanis jó film, a javából való. Gondolatokat ébreszt és mozgat meg a 100 perce alatt, pedig nem akar nagyot alkotni. A komponensek tökéletesen csusszannak a helyükre, és minden adott, hogy egy kitűnő filmet nézhessünk meg.
Ryan Binghamnek különös foglalkozása van: felbérelik az emberek, hogy rúgja ki az alkalmazottakat. Így aztán Ryan az ország minden részébe utazik, hogy elbocsájtson dolgozókat, s életének nagy részét két város között repülve tölti. A vállalata egy túlbuzgó alkalmazottja azonban kitalálja, hogy a közeljövőben csak videobeszélgetésben küldjék el az embereket, így mindenki egy helyen lehetne. Ryan megmutatja az ötletgazdának a munkájának minden oldalát, de közben rádöbben, hogy mégsem olyan tökéletes az élete.
Az alapvetően drámai alkotás nem esik át a ló túlsó oldalára, s nem telíti a filmet komoly didaktikával, s végig könnyed és szinte vidám marad. A finom komikumot tökéletesen elő tudja hozni a remek forgatókönyv, amelyben ügyes párbeszédek sorakoznak. Mindig sikerül olyan jelenetet teremteni, amit könnyű megszeretni, s nem utolsó sorban érezni lehet a tartalmát, a mondanivalóját.
A film igazi szerethetősége azonban a karakterekben rejlik. Ryan karakterét az erős cinizmusával és beállított, steril életével együtt megkedveljük és jól meg is ismerjük, hiszen kitűnően lett megírva. Hozzá társul még a naiv és fiatal Natalie és ellenpontja, Alex, a harmincas nő, aki már ismeri annyira az életet, hogy tudja, mi az, amit akar. A drámai helyzeteket sikerül finom vonásokkal lazábbá tenni, a feelgood légkörbe beilleszteni minden jelenetet. A végkifejletet nem teszik banálissá és közhelyessé, hanem ennél eredetibben nyúlnak hozzá.
A vizualitása hasonlóképpen lenyűgöző, mellé még a zene is alájátszik, mely ha nem is túl karakteres, vagy monumentális, de aláfesti a pillanatokat és nem zavaró. A film szinte egyszemélyes, ugyanis George Clooney uralkodik és brillírozik a vásznon. Szinte rászabták a szerepet, és a negyvenes években járó örök gyerek megelevenedik játékával. Mellé társul még Vera Farmiga és Anna Kendrick mellékszerepe, akik inkább csak segédpilótaként vannak jelen, bár mindhárman Oscar-jelöltek.
A film egésze remekül sikerült, a forgatókönyv, a karakterek és a színészi összjáték is csillagos ötös. A zenét most is hallgatom, s mondanivalója még cseng a fülemben, s mondanom sem kell, hogy Jason Reitmannak sikerült olyan filmet rendeznie, mely mindenképpen méltó a vörös szőnyegre, és hogy a jobbakhoz számítsák. 9/10 a pontszámom, én szurkolok neki a díjátadón.
Watchmen: Az őrzők
2009. 12. 29. 13:21
9/10, DVD, filmek
2 hozzászólás
Watchmen: Az őrzők
(Watchmen – 2009)
Be kell vallanom, hogy nem olvastam a képregényeket, így csak homályos képekkel rendelkeztem a film története felől, de legnagyobb örömömre nem is szükségeltetik hozzá komolyabb előtudás. A film továbbviszi az elmúlt évek képregényfilmjeiből (Batman, Vasember, stb.) szerzett tapasztalatot, s azt a legjobb módon alkalmazza is. A sötét tónusú világba ezúttal morális dilemmát és remek látványt töltöttek, amiből az év képregényfilmje lehet.
Az alternatív hidegháború éveiben Nixon (szuperhősi segítséggel) megnyerte a háborúit, azonban a világnak két szuperhatalomtól (Szovjetunió és USA) kell félnie. A nukleáris holokauszt már csak négy percnyire van hátra, de a törvény által tiltott maszkos igazságosztók sem tétlenkednek. A Komédiás halálával előtérbe kerül egy összeesküvés, amely után a már elfeledett szuperhősök, Rorschach, Égi Bagoly és Selyem Kísértet nyomoznak.
A nagy vonalakban felvázolt történet még több dolgot is rejt, de tud úgy dolgozni a történetszálakkal, hogy nem esik (nagyon) szét az egész koncepció. A párhuzamos események nem ütnek zavaróan, pedig a nem túl nézőbarát két és fél óra alatt lehetőség lenne, de még csak unalomba se fullad a hosszú játékidejű történet.
A kissé sötét végkifejlet tartalmazza magában a morális dilemmát, amire a film kihegyezi a történetfolyását, de folyamatosan érezhetjük az emberiségre utaló gondolatokat, még ha nem is mindig pozitívan. A karaktereket sikerül eléggé kidolgozni, hogy ne legyenek teljesen egysíkúak, lehetőség szerint meg is értjük Dr. Manhattan eltávolodását, vagy éppen Rorschach elveit.
A nagyszerűen sikerült látványba egy kicsit több brutalitás keveredett, mint amennyit hirtelen elviselnénk, de nem estek át zavaróan a ló túlsó oldalára. A néhol furcsán alkalmazott lassítás-gyorsítás keveredés felüdítette az akciójeleneteket, de a hangeffektekre sem lehet panasz, legalábbis a törő csont hangja kitűnő aláfestésnek bizonyult olykor. A zeneválasztás néha melléfogott, de legalább merésznek bizonyult, s az esetek többségében célba talált, hasonlóan a főcímhez, mely az egyik legjobb, amit láttam.
A nem túl ismert színészek szerepeltetése ellenére nem volt gond velük, sőt, remekül megoldották a feladataikat, főleg Jackie Earle Haley, mint Rorschach, vagy Jeffrey Dean Morgan, mint A Komédiás. Egyedül Matthew Goode játéka nem győzött meg Ozymandias szerepében, hiszen inkább nagyravágyó pojácának tűnt, mint idealista szuperhősnek.
Részemről teljesen megnyert a film magának, a 163 perc alatt végig a székhez szögezett. A látványvilága a zenével párosulva tökéletes egységet alkottak, de a történetvonalra sem lehet panasz. Nem vagyok benne biztos, hogy a képregény ismeretével is így vélekednék. Részemről megér 9/10 pontot, az év képregényfilmjeként.
Kaliforgia – 3. évad
2009. 12. 19. 13:14
9/10, sorozatok, spoiler, évadkritika
Leszel az első hozzászóló?
Kaliforgia – 3. évad
(Californication)
A legjobb Californication évad? Részemről mindenképp, ugyanis nagyszerűen tanult az előző évad hiányosságaiból, és pont azokat a dolgokat hozta, amelyekre szükség volt. Rég szórakoztam már ilyen jól, s szinte kivétel nélkül, ez a 12 rész remek volt. A végét kicsit összecsapottnak éreztem, főleg a hirtelen behozott drámai szál miatt, de minden hatásvadászata ellenére kitűnően illesztették be az eddigi történetekbe. Ha a következő évad is ilyen lesz.. megnyalhatjuk a szemgolyónkat.
Tovább a teljes cikkre, amely már spoileres lehet »
Becstelen brigantyk
2009. 11. 14. 14:13
9/10, filmek, mozi
Leszel az első hozzászóló?
Becstelen brigantyk
(Inglourious Basterds – 2009)
Be kell vallanom, hogy sem Tarantinoért, sem a háborús filmekért nem rajongok, pedig ez a film pont az előző kettő keveréke, és mégis, rettentően élveztem. A film remek kombinációját adja az izgalmas és feszültséggel teli légkörnek, a nagyszerű színészi alakításoknak és a jól kidolgozott forgatókönyvnek. Most elkezdtem gondolkodni, hogy mi hiányzott, de nem tudnám megmondani.
Több szálon is futnak az események. Először is, ott vannak a becstelen brigantyk, akik lényegében nácikat ölnek halomszámra, ráadásul különös kegyetlenséggel. Eközben egy fiatal zsidó lány belecsöppen a náci elit életébe, míg végül az események egy Hitler-elleni merénylet-tervbe torkollnak, de nagyszerűen, profin előadva.
A forgatókönyvben meglepő módon nincsenek felesleges dolgok. Azért meglepő, mert a 2 és fél órás film teret adna rá, de egy percét sem lehet könnyen megunni, az élvezetes és tartalmas párbeszédek, valamint a cselekmények megfelelő gyorsasága és kitűnő bemutatása nem enged pihenni. A brutalitás és a literszámra folyó művér olykor előkerül, de sehol sem viszik túlzásba, és mindig megtalálják az egyensúlyt.
A hangulat is a helyén volt. A háborús, nácikkal dúsított légkört a kor atmoszféráját megidéző alakok csak tovább erősítik, valamint a humort szolgáltató karakterek üde színfoltot biztosítanak az egyébként komor levegőjű alkotásnak. Elsősorban Aldo figurája ad némi könnyedebb színt a filmnek, hiszen akcentusával és a keresztapát idéző álltartásával mindig mosolyt csalt az arcokra.
Itt már elő is bukkannak a színészek, akik tényleg remekeltek. Profi gárdát hozott össze Tarantino, köztük a legfeltűnőbb Brad Pitt, aki, mint Aldo, brillírozik. Azonban a film egyértelműen legjobbja Christoph Waltz, aki színre lépésével mindig lenyűgözött, zseniális modorával, beszédével, s az egész színészi játékával. Sok kiemelendő arc van, mint a szépséges Mélanie Laurent, vagy a másik hölgy, Diane Kruger. A brigantyk között Daniel Brühl, Til Schweiger, Gedeon Burkhard (fura volt látni filmben), de még Eli Roth jól alakított.
Így a végére még mindig nem tudok negatívumot mondani, egyszerűen jó film volt. Üresjáratok, felesleges dolgok nélkül, kitűnő forgatókönyvvel és színészekkel. Az izgalmas és gördülékeny jelenetekbe humor vegyül, ami csak jót tesz a filmnek. Az idei filmtermés talán legjobbja, pontszámilag legyen 9/10.
Vérző olaj – így kell filmet készíteni
2009. 11. 04. 14:04
9/10, DVD, filmek
Leszel az első hozzászóló?
Vérző olaj
(There Will Be Blood – 2007)
A filmre nehéz úgy jelzőt találni, hogy kifejezze igazi erejét. Egy alakra, illetve egy színészre építkezik, de olyan erős színészi játékot láthatunk, hogy könnyen elviszi magán a több mint 2 órás filmet. Egy érdekes kor történetét mutatja be, olyan hangulattal, hogy ott érezzük magunkat. Bár furcsa úgy filmet nézni, hogy a karaktereket csak utálni lehet, de a két óra végére még a antiszociális, emberiségutáló olajmágnást is megszeretjük.
Daniel Plainview életéből mutat be részleteket három évből, azonban ezáltal megismerjük a személyt. Olajjal kereskedik és ebből szépen meg is gazdagodik. Egy kisvárosban forgatja fel a kedélyeket, ahol a helyi egyházi “prófétával” is szembe kerül. Közben az örökbefogadott fiával sincs minden rendben. De folyamatosan érzékeltetnek olyan témákat mint a vallás, a pénz, a kapzsiság vagy az emberi értékek.
Már az első negyed óra is teljesen magával ragadó, bár érdekes módon senki sem szólal meg. Zajok, zörejek, zene keveredik a karakter igazi lényegével, s a film folyamán ez egyre jobban megerősödik. A kor stílusának remek bemutatását láthatjuk, és a képek megelevenednek előttünk, s egyszerűen letaglóz a világa. Az operatőri munka nagyszerű, furcsa, nem átlagos beállításokkal operál, és bejön neki. A zene olykor csak zajokból áll, mégis kiegészíti a film képi világát, amely olyan jelentős, hogy még egy klasszikus hegedűversenyt is elbír maga mellett.
Lassú folyású, nyugodt tempójú filmről van szó, de a jelenetek olyan erősen hatnak, hogy észre sem vesszük az idő múlását. Talán egy kicsit lehetett volna rövidebb, de így sem untam, pedig különösebb izgalom nem történt. Az olajmágnás karakterének erősségéhez hozzátartozik, hogy világnézete nem éppen kedves: nyílt beszédű, s őszintén kijelenti, hogy utálja az emberek nagy részét. Viszont az ő karaktere folyamatosan közelebb kerül hozzánk, és szinte megkedveljük, miközben a többi figurát esély sincs szeretni.
A fantasztikus színész(ek) az alapjai a filmnek, elsősorban Daniel Day-Lewis. Oscar-díjas alakítása lenyűgöző, és szinte átlényegül a karakterébe. Nem lehet elmenni szó nélkül, olyan erővel van jelen a vásznon, szinte szuggesztív. Azonban fontos még megemlíteni Paul Danot, aki ugyan kevésbé jelentős Day-Lewis mellett, de a hamis próféta nem túl hálás szerepében kellemeset alakít.
Nagyszerű film, a kor igazi hangulatát megidézve, és zseniális színészi alakítással. Szuggesztív, magával ragadó, erőteljes film, és a 160 perce ellenére folyamatosan fenntartja a hangulatot, és nem tudtam unni. Remek látványvilággal és operatőri munkával együtt felkerekítem 9/10 pontra.
Benjamin Button különös élete
2009. 08. 29. 19:33
9/10, DVD, filmek
3 hozzászólás
Benjamin Button különös élete
(The Curious Case of Benjamin Button – 2008)
A Benjamin Button nem sok újat tud mutatni. Mégis, remek film. A tipikus Oscar-os felhozatal elég tipikus filmje, de ez még véletlenül sem jelenti azt, hogy rossz lenne. Sőt. Pont az ilyen alkotások miatt érdemes néha igazi filmeket nézni, és élvezni a film mélységeit. Remek látványtervezés és jó forgatókönyv a film fő erénye, de ez nem jelenti azt, hogy másban rossz lenne. Az Oscar-díjak nagy jelölés besöprője.
Caroline, a fiatal lány a nagyon beteg édesanyja mellett ül, de az anyja megkéri, hogy olvassa föl a táskájában lévő naplót. A könyvecskéből megelevenedik számunkra Benjamin Button története. A fiúé, aki visszafele él. Öregként születik és fiatalként hal meg. Az öreg test lassan, az évek alatt megfiatalodik, miközben mindenki más a normális rend szerint öregszik.
Az érdekes alapszituáció remek megvalósítással párosul. Folyamatosan láthatjuk az első világháború utáni Amerikát, annak a díszleteivel, viselkedéseivel és látványával. A maszkok és a sminkek nagyszerűen lettek elkészítve, Button megfiatalodásával, és a többiek öregedésével.
A film igazi szomorúsága Benjaminé, aki fiatalabb lesz, miközben ismerősei, szerettei öregebbek lesznek. A film egy életet mutat be, annak legtöbb problémájával, boldogságával és szerelmével. Azonban kissé sajnálom, hogy a film az alap legtöbb lehetőségét nem használja ki, de a már így is 160 perces játékidőbe nem nagyon fért volna be.
A szomorú felhangú, mégis rendkívül furcsa hangulatú filmet sikerült összehoznia a rendezőnek. Az egész egyben van, precíz és összefogott. Látszik a forgatókönyv ötletessége és jó tempójú történetmesélése. Érzelmek előretörése és a pillanatok kihasználtsága remek filmmé teszi a művet.
A látvány mellett fontos tényező még a színészi játék. Cate Blanchett remekül alakít, ő a film legjobb alakja. Végig hihető, és az öregedés hatására is ugyanolyan nagyszerű marad. Brad Pitt, mint Benjamin Button engem nem győzött meg, és nem láttam sokat benne. Mellékszereplők között Tilda Swinton és Taraji P. Henson kiemelendő.
Ugyan nevetségesen sok Oscar-ra jelölték, végül “csak” 3-at kapott meg. Remek film az élet elmúlásáról jó forgatókönyvvel és nagyszerű színészi játékokkal. Mindenképpen egy 9/10-es élmény.
A felolvasó
2009. 07. 27. 17:34
9/10, filmek, mozi
1 hozzászólás
A felolvasó
(The Reader – 2008)
Igen, pontosan ezért nézek Oscar-díjas filmeket. Igényes, minőségi, lassú tempójú, visszafogott, de mégis megható, érdekes és elgondolkodtató dráma. Úgy nyúl történelmi gondolatokhoz, hogy látszik a kidolgozottság, az igényesség, s érződik a történelem nyomasztó súlya. A The Reader a holokauszt témáját feszegeti, de mégis, az esemény mögé láthatunk, s a bűnösök motivációját is megismerhetjük.
Michael Berg egyszerű tizenöt éves kamasz, aki a megbetegedett. Segít rajta egy harmincas nő, Hanna, akihez a betegsége után visszatér. Kettőjük között kialakul egy olyan kapcsolat, amely teljesen felforgatja mindkettőjüket. A fiú felolvas a nőnek, de ő cserébe bevezeti a szerelem és a szenvedély világába. Azonban a nyár eltelik, s Michael később, egy per megfigyelésénél találkozik vele. De Hanna a vádlottak padján ül, s végigkövethetjük kettőjük érzelmi tusáját.
A bűnösség kérdését fejtegeti a film, olykor közvetve, olykor egészen nyíltan. Hanna példáján át közvetíti számunkra, hogy mi történik, ha egy nő szégyenlősségből nem tesz semmit, ha a háború bűnösei elmenekülnek, miközben egyszerű kirakatperek születnek. S egyáltalán, hol kezdődik a parancsteljesítés, és hol a bűnösség? Ennyire a tetteink határoznának meg?
“What we feel isn’t important. It’s utterly unimportant. The only question is what we do. If people like you don’t learn from what happened to people like me, then what the hell is the point of anything?”
A nyomasztó légkört tetézi Kate Winslet Oscar-díjas szereplése, s tényleg remek volt. Bár nem csinált sokkal többet, mint szokott, de talán pont ettől volt nagyszerű. Mellette remekelt még Ralph Fiennes is, aki az idősebb Michaelt alakítja. A fiatal Michael, David Kross megformálásban pontosan előadja azt, ami valójában: egy kétségbeesett, de végtelenül szerelmes kamasz, aki nem tudja, hogy mit tegyen.
Mellékszerepekben olyan személyek tűnnek fel, mint Lena Olin, vagy az európai forgatású filmek fontos kelléke, Bruno Ganz, mint egy tanár. Kapunk néhány fiatalabb személyt is, mint Michael “valódi” életének szereplőit, tehát néhány társa, vagy éppen családtagja.
A történelmi Németország hatására azonban előbukkan egy kisebb logikai bukfenc: mindenhol angolul beszélnek. Főleg a felirattal furcsa, egy 3. országban, hogy a németeknél mindenki angolul beszél, de ez az amerikai színészek hatása. Azon túl persze, az ifjú Michael amerikaiaknak fontos könyvekből olvas fel, ami olykor már kitűnik. De felesleges ilyennel foglalkozni.
Remek film, hasonlóan nagyszerű szereposztással. Az elgondolkodtatás mellett a szerelemmel teli lelki világokba is beteketintést nyerhetünk, s rájöhetünk, hogy a tetteink mekkora jelentősséggel bírhatnak. Legalább 9/10.
Néhány film #23 – csak röviden
2009. 07. 21. 18:10
6,5/10, 9/10, DVD, filmek
4 hozzászólás
Nagy Hal – 9/10
(Big Fish – 2003)
Fura egyvelege a valóságnak és a fantáziadús, mesés kitalációnak. Ugyanis maga film lenyűgöző képi és történeti világgal rendelkezik, s bár kissé furcsa, a rendező, Tim Burton személye szinte garancia a remek filmre, amit meg is kapunk, bár kevésbé horrorisztikusan, mint Burtonnél megszoktuk.
A történet szerint Edward Bloom egy fiatal ashtoni ifjú, aki egyszer egy boszorkány szemében meglátja a halálát, s útra kel, minden kalandba belekeveredik, mert tudja, hogy hogyan fog meghalni. Nem fogja megenni egy oroszlán, nem fogja az óriás megölni, nem fogja halálát lelni Észak-Koreában, s így tovább. Élete végén azonban Edward megbetegszik, s a rég nem látott fia, William felkeresi, aki azonban szeretné tudni, hogy mi igaz apja meséiből, kalandjaiból, amiket mindig is mesélt neki.
A meséken át ismerjük meg Edward életét, és kalandjait, s ezáltal megelevenedik a csodálatos és mesés világa. William azonban tudni akarja mi a valóságos, ezért elkezd kutatni, de időközben rájön, hogy talán nem is számít mindez…
A film maga mesés, néha hátborzongató, bizarr és furcsa, de csodálatos is egyben. Nehéz leírni a varázsát és a kissé szomorú végét, mely azért elég megható tudott lenni.
Színészek szintén remekek, olyan nevek játszanak benne, mint Ewan McGregor, Albert Finney, Helena Bonham Carter vagy éppen Danny DeVito. Jó film, nagy varázzsal és kis megható véggel. Megéri megnézni.
Sasszem – 6,5/10
(Eagle Eye – 2008)
Igazság szerint ez lehetett volna egy kicsit komolyabb is, mert bár így is sikerült összehozni egy pörgős, nyomozós-menekülős-összeesküvős filmet, csak valahogy az egész elég egyszerűvé vált.
Az alapszituációt nem akarom nagyon lelőni, úgy hogy csak annyit, hogy egy mindent megfigyelős, mindent irányító személynek akad egy ötlete, amiből kisebb összeesküvést sikerül kreálni, és belerángatja az egészbe a két majdnem-átlagos személyt, Jerryt és Rachelt. Lesz itt menekülés FBI és mások elől, robbantgatás, meg teljesen lehetetlen dolgok, főleg a vége felé. Kicsit Transformers utóérzetem is maradt.
Az egészet próbálták komolyra alakítani, mégis sikerült az egészet lebutítani. Főszereplőnek berakták Shia LaBeouf személyét, nem mintha sokat sikerült volna alakítania. Viszont mellétették Michelle Monaghant, aki a végéig teljesen felesleges volt, bár ott még jutott neki szerep, de addig maximum eyecandy-ként bizonyított.
A végére kicsit furán hatott, hogy azt nyírták ki, akinek végülis igaza volt, csak kicsit Amerika-párti az egész. Áh, fura film, baromságokkal és összeesküvéssel. Középkategória.
Vicky Cristina Barcelona
2009. 07. 10. 14:38
9/10, DVD, filmek
3 hozzászólás
Vicky Cristina Barcelona
(Vicky Cristina Barcelona – 2008)
Woody Allen elénk tárt egy nagyszerű feelgood filmet, ahol a legfontosabb dolog, hogy nem szabad gondolkodni. A remek szereplőgárda, az egyszerű, de jól megírt forgatókönyv mellé társul egy hangulat, amely engem a film végig vigyorgásra ösztökélt. Amellett, hogy nem nézi teljesen hülyének a nézőt, teljesen lehet élvezni, mindenféle gondolkodás nélkül. Nem mondom, hogy tökéletes film, de Woody az egyszerű klisét élvezhetően vitte a vászonra.
Nem mondanám, hogy komoly története van. (Az eljegyzett) Vicky és (a kamaszlelkű) Cristina a vakációjukat Barcelonában töltik (ahol Cristina szerelemet akar találni, Vicky pedig szakdolgozatot írni), s közben megismerkednek Juan Antonioval, aki meghódítja a hölgyeket. S közben folynak előre a kisebb események, találkozunk a vőlegénnyel, Juan Antonio előző nejével, Maria Elenával, és az egész hangulata magával ragad.
A film a párkapcsolatokat akarja feltárni elénk, s még Vicky és Cristina egymás ellentétei (a bátor szerelmes és a konzervatív stabilitásra vagyó), addig bemutatja a nő-férfi kapcsolat előnyeit, hátrányait, hiányosságait, s egyben az egész európai szabadszerelmet annak mindenével együtt.
S bár a rendezőnek köszönhetően a film végén előbukkan a neurotikus és pesszimista filozófia, addig rávilágít az érzelmek fontosságára a gondolatokkal szemben, főleg ha szerelemről beszélünk. Az exfeleség szociopata, a spanyol férfi szenvedélyes macsó, az amerikai lányok könnyed utazók, s mindenkinek megvan a maga rendeltetése, de a karakterek közötti dinamika mindent egybehoz.
A szereplőgárda remek, mindenki a helyén van, az exfeleség szerepében Penelopé Cruz, aki talán a legjobban alakít, s Javier Bardem, mint a macsó is rendben van. A szerelmes Scarlett Johansson nagyszerűen alakít, bár néha nagyon üresnek tűnik, de a konzervatív Rebecca Hall mindent kompenzál.
Mindent összevetve igazi hangulatfilm, különös bonyodalom nélkül, de mégis remekül műküdik, és a (tavalyi) nyár feelgood filme lehetne. Egy 9/10 mindenképpen.
Torchwood – 2. évad
2009. 07. 04. 14:02
9/10, sorozatok, spoiler, évadkritika
1 hozzászólás
Torchwood – 2. évad
(Torchwood)
Igen, igen. Pontosan ezt vártam, ugyanis pontosan ilyennek kellene lennie ennek a sorozatnak. Sikerült megfelelő mennyiségben adagolniuk a szereplőket, a drámát, a humort, és tudtak jó forgatókönyveket írni. Az előző évad végén voltak hiányérzeteim, és hogy még lehetett volna jobb is, de itt már mindennek sikerült olyan összhangot adniuk, hogy nézni is élvezet volt.
A szereplők közti dinamika mellett a történeteket még mindig valóságosnak, és drámainak írják meg, de valahogy kevésbé érzem úgy, hogy az egész hihetetlen és hiteltelen. A szereplőket végre normálisan kifejtették, és mindenki megkapta a megérdemelt helyét. Egy kicsit elmélázgattak a múlton, de még pont annyira, hogy nem fulladt az egész csöpögésbe, és nem volt olyna érzetem, hogy az egész unalmas és felesleges.
Tovább a teljes cikkre, amely már spoileres lehet »