A ‘7,5/10’ kategória bejegyzései
A varázslótanonc – könnyed nyári szórakozás
2010. 08. 08. 15:24
7,5/10, filmek, mozi
1 hozzászólás
A varázslótanonc
(The Sorcerer’s Apprentice – 2010)
A nyár első igazán pozitív meglepetése lett A varázslótanonc, ami talán nem az év filmje, nem fogunk ódákat zengeni róla, de könnyedén elszórakoztatta a nézőket, még ha a szokásos közhelyeket vetette is be. Talán egy kicsit kevesebb Disney, és több Jerry Bruckheimer, s még jobb lesz, de a maga 100 percében végig lehetett szórakozni, nem erőltettük meg magunkat, de a fejünket se fogtunk a film szörnyűsége miatt, mint Az utolsó léghajlítónál.
Dave Stutler nem a legmenőbb srác a főiskolán. A fizikáért rajong, s élete legnagyobb lehetősége a szerelemre úgy tűnik, hogy elveszett. Azonban a sorsnak köszönhetően varázslatos dolgokba csöppen: kiderül róla, hogy mágikus ereje van. Ő lehet a legalkalmasabb a feladatra, hogy megállítsa az ellenséget, aki a világuralomra tör, ebben segítsége Balthazar Blake lesz, aki talán a legnagyobb élő mágus.
A film tipikus sablonokra épít, de ezen túl kell tennünk magunkat. Azonban ha a közhelyeken túllépünk, egészen jól szórakozhatunk. Az elénk táruló világot gördülékenyen ismerjük meg, a mester-tanítvány viszony és a szerelemi szál köreit gyorsan letudjuk, s még kimondottan idiótán sem hat. A kellően hatásos akciók és a meglepően korrekt dialógusok tesznek az élvezetért, s még ha nem is túl újító, vagy túlságosan nagyot mondó, de a feladatát tökéletesen teljesíti és a játékidejére ez a fantasy-tinivígjáték koktél élvezetes marad.
A meglepetések körébe tartozik a humor is, ami a legtöbb esetben hibátlanul működött, az itt-ott felbukkanó utalások és viccek segítették a humorként funkcionáló gonosz karaktert, Drake Stone-t. A tinédzser-párost nem bonyolították túl, a legegyszerűbb sablon működött, s az olykor zavaróan ható romantikus tinielemek sem sikerültek rosszra. A mester, Blake személye elég potenciált tartalmaz, ennek megfelelően szépen (noha klisék mentén) építették fel és aknázták ki a lehetőségeket. A gonosz, Maxim Horvath lett talán a legjobb, jó szövegeket és karizmatikus figurát kapott.
A látványra nem lehet panasz, tökéletes Bruckheimer-minőség, amelyet nem túl karakteres, de legalább nem is rossz zenével támogattak meg. A főszerepet Jay Baruchel kapta meg, aki 30. életévéhez közeledve is elbírt a tinédzserrel, s ha más nem is emelhető ki, legalább nem rontott a produkción. Nicolas Cage, akinek az utóbbi időben több melléfogása is akadt, idén a Kick-Ass-ben már megmutatta, hogy még van benne lehetőség. Alfred Molina kiválóan játszotta az ellenfelet, mellette Toby Kebbell sem volt olyan gyenge. Teresa Palmer és Monica Bellucci inkább az eyecandy-vonulatot erősítették, de ez legyen a legnagyobb gond.
Meglepetésként ért, hogy nem rossz film, legfeljebb komolytalan. Nézhető, sőt, kimondottan szórakoztató is, de semmiképpen sem szabad várni világmegváltást. A maga fantasy-tinivígjáték műfajában élvezhető, amihez nem kicsit járult hozzá a nagyszerű látványvilág, és a két nagyobb színész, Nicolas Cage és Alfred Molina. Meg merem kockáztatni a 7,5/10-et.
Spartacus: Blood and Sand – 1. évad
2010. 08. 04. 15:51
7,5/10, sorozatok, évadkritika
1 hozzászólás
Spartacus: Vér és homok – 1.évad
(Spartacus: Blood and Sand)
Nem tudom igazán, hogy mit is gondoljak a sorozatról. Az utolsó előtti epizód és a finálé között eltelt vagy 2 hét, ugyanis nem nagyon sikerült tisztáznom magamban, hogy mit is várnék a Spartacusról. Vérfürdőt, mészárlást és meztelenkedést minden mennyiségben? Érdekes, intrikákkal teli történetet? Érzelmekkel dúsított személyi tragédiákat?
Valójában a sorozat mindegyikkel rendelkezik, s kombinálja is őket a megfelelő arányban és mennyiségben. Noha a sorozat az elején még egyszerű “kardozunk, gyilkolunk és szexelünk” alapvonalon indult el, azóta az írók is magukra találtak. A sorozat 6-8. része környékétől kezdve folyamatosan javult a helyzet a végégig, ami elég nagy dobás volt, s nem gondoltam volna, hogy máris meglépik. Spartacus gladiátorként töltött életén túl viszont állandóan foglalkoztak rómaiak intrikáival és terveivel is, kiegészítve (és feldobva) a véres harcokat.
Ezen túl is meg kell említeni, hogy az írók merészebbnél merészebb lépéseket követtek el, a főbbnek látszó karaktereket is megölették, ezáltal biztosítva a folyamatos feszültséget és izgalmat, valamint az állandó fordulatokat. De nem csak a gladiátori oldalon, a feltörekvő capuaiak életében is érdekes és élvezetes lépéseket tettek, célra törően, s nem foglalkoztak zavaró mennyiséget egy problémával, így valóban minden része végig feszült tudott maradni.
A karakterek kidolgozottságára sem lehet panasz, kellően megalapoztak mindenkit, még ha a sorozat felénél meg is halt. Ennek ellenére nem tudtam szinte senkit megkedvelni, nem voltak szimpatikusak, ezért a drámaibb, személyes sorsokkal foglalkozó része a sorozatnak nálam érdektelenségbe ütközött, kivéve talán Varro életét. Még Spartacus sorsa is inkább untatott, főleg az elején, amikor még úgy tűnt, hogy a feleségét nem tervezik előszedni, s csak feleslegesen tovább nyújtják a történetet. Ez a panaszkodó Spartacus rányomta bélyegét az évad első felére, s igazából 3-4 rész után a gyakori öldöklések és harcok sem mindig tudták felkelteni a figyelmemet.
Az évadvégi finálé viszont nagyszerűre sikerült, ahogy az időszerkezettel is kicsit eljátszogattak, érdekesebbé tetté az epizódot, bár a végére egy kicsit átverve érzem magam az ennyi intrika és ambíció után. A másik fájlalt tényező a vizuális megvalósítás, ami ugyan illik a sorozathoz, de mégis zavarnak a fröccsenő művér literek. Nincs valóság érzetem, a korba nem sikerült teljesen beleélni magam. A színészekkel semmi gond nem volt, noha ugyanazt a néhány arcukat mutatták végig, de tisztességgel teljesítették feladatukat, többet nem is kellett. Andy Whitfield és John Hannah a férfiaknál jól szerepeltek, míg a női oldalon leginkább eyecandyket lehetett látni, nekem Katrina Law volt a kedvencem.
Így a végére érve sem tudom, hogy mit gondoljak a Spartacusról. Látom az írók ötleteit, élvezem az izgalmat és a feszültséget, de hosszú távon ez nekem kevésnek bizonyult. A karakterek többsége nem tud igazán érdekelni, ezért a velük kapcsolatos drámák hidegen hagynak, a vér és szex 13 részen át már nem szórakoztat, az intrikák világa jól működött, de önmagában nem hozza a teljes élvezetet. 7,5/10, nyári mókának jó.
Robin Hood – a klasszikus új köntösben
2010. 07. 01. 12:59
7,5/10, filmek, mozi
Leszel az első hozzászóló?
Robin Hood
(Robin Hood – 2010)
Robin Hood történetét természetesen mindenki ismeri, bár abban nem vagyok biztos, hogy mindenkinek ez a verzió rémlik. Életútját feldolgozták már rengetegen, azonban neki is át kellett esni az elmúlt évek remake-mániáján, ahol a klasszikus hőseinkből egy sötétebb, komolyabb alak válik. Nem hagyhatta ki ezt Robin sem, de a tapasztalt, fényes életúttal büszkélkedhető Ridley Scott jól oldotta meg a feladatát és egy korrekt kalandfilmet mutatott be.
Robin Hood hosszú harcok közepette járta meg a Szentföldet, de rákényszerítették olyat tenni, amit azóta már réges rég megbánt. A franciaországi hazaúton, Oroszlánszívű Richárd vezetésével várat ostromolnak, de az íjász és kis csapata inkább úgy dönt, hogy inkább Anglia felé veszik az irányt, míg végül Nottingham csendes, férfiaktól mentes vidékén telepednek le. Azonban Anglia vidéke sem olyan, mint amit ők vártak: a népet János király sanyargatja, miközben az emberek már az előző rendszer hadiköltségeit sem bírták ki. Tenni kell valami ellene – azonban most nem a szomszédos sherwoodi erdőben.
A történelmi hiteltelenség nem akadályozhatja meg Ridley Scottot, hogy egy realista, férfias, erőszakos filmet rendezzen, elsősorban a Gladiátor vonulatán. Pedig a Robin Hood nem rossz film, inkább csak hiányzik belőle valami, ami miatt ódákat lehetne zengeni. Lassú ütemben, már-már unalmas tempóban meséli el a történéseket, nem félve kitérőt tenni a vidéki gazdaság helyzetére, vagy éppen a királyi intrikák csalárdságaira. Ennek hatása, hogy nem is igazán sikerül felpörgetni a filmet, még ha effektek nagy tömegét vonultatja is fel.
A történet kellően izgalmas és fordulatos, hogy a figyelmet fenntartsa, még a kliséi mellett is, s ha igazán nem is lendül bele az akcióba, legalább zavartalanul, gördülékenyen folyik végig. Pedig erre a karakterek nem sokat tesznek rá, annak ellenére, hogy megmutatja a Robin Hood-saga fontosabb szereplőit Little Johntól a részeges barátig. Azonban nem sikerül igazán megkedveltetni őket, a hangulatos, ötletes párbeszédek Marionnal a végére elfogynak, és egy giccsgazdag végső jelenetben csúcsosodnak ki. Némely karakter zavaróan többet érdemelt volna, többek között mint Nottingham seriffje, azonban a már így is hosszú játékidőben nem kaphatott több helyet.
A látványban nem lehet panasz, talán csak a nehezen élvezhető akciójelenetek miatt, ami káoszra jobban hasonlít, nem illik bele a jól megkomponált filmbe. Russel Crowe rezzenéstelenül alakítja a marcona íjászt, s a kezdetekkor még a Cate Blanchett-tel közös jelenetei dinamikája is remek volt. A főgonosz ezúttal is Mark Strong, aki a Sherlock Holmes után egy kicsit erősebb, bár néha hanyagolt figurát kap. Max von Sydow és William Hurt már tapasztaltan játszottak, talán csak a latin-amerikai János királyt alakító Oscar Isaac lógott ki.
A Robin Hood film nem több, mint aminek mutatja magát: jól összerakott kalandfilm, mely komoly, realista (és valljuk be, talán már unalmas) nézőpontjával újít az eposz világán, s ha nem várjuk Kevin Costner és Morgan Freeman párosát, most is jól szórakozhatunk. A folytatás lehetősége nyitva áll, a film végére eljutottunk oda, ahonnan kezdeni kellett volna, de így is megér 7,5/10 pontot.
Persons Unknown – 1×01 – a nyár rejtélyes sorozata
2010. 06. 29. 14:26
7,5/10, pilot, sorozatok
2 hozzászólás
Persons Unknown – 1×01
(Persons Unknown)
A nyár következő bukásra ítélt sorozata a Persons Unknown, ami az első részek alapján kimondottan élvezetesre sikerült, noha nem tökéletes. Az idei másik rejtélyes sorozathoz hasonlít, a Happy Town-hoz, mely azért elég gyenge részeket hozott. Ezzel szemben ez folyamatosan biztosítani tudta az izgalmat, hiszen már maga az alapformula is elég érdekes helyzetet teremtett, és utána kitartott az első részen át.
Az alapszituáció szerint 7 embert, látszólag mindenféle kapcsolat és összefüggés nélkül elrabolnak. Egy üres városban ébrednek fel, mely teljes felszereltséggel várja őket, de elmenekülni nem tudnak, sőt, az elrablóik sem jelentkeznek, csak a kamerák látszanak mindenhol. Mindeközben egy újságíró felfigyel az egyik eltűnt nő esetére, s különös érdeklődést tanúsít iránta, s rájön, hogy valami nagyobb zajlik a háttérben, mintsem azt ő elsőre gondolta volna.
Bevallom, hogy ezzel az “elraboltak felébrednek egy városban bezárva” alappal könnyen megvettek, már önmagában is elég izgalmat és rejtélyt szolgáltat, feltéve, ha igényesen kivitelezik. Erősen kétlem, hogy a későbbiekben túl sokat megtudnánk a ügyről, inkább csak információkat csepegtetnek, s csak a végén áll össze a kép. Azonban ez idő alatt, számomra rengeteg érdekességet tartalmaz a csapat élete a városban. A reagálások a különböző szituációkra, ahogy pszichológiailag próbálják őket kikészíteni, tesztelik őket, ez adja a sorozat igazi élvezeti részét.
A karakterek pont a próbák által válnak érdekessé, s ha az elején még mindenki elég egysíkúan is mozgott, később a helyzet jóval bonyolódott. Kitűnik, hogy mindenki rejteget valamit, de az igazi jellemek is előbukkannak, amikor extrém, már-már kilátástalan helyzetekben találják magukat. A való világbeli események egyelőre nem vezettek sehova, később bizonyosan növekedik a jelentősége, és a főbb információkra gondolom ezáltal bukkanhatunk, de most még elég homályos az “ügy”.
Egy kicsit zavaró, hogy a karakterek között nincs igazi egyenlőség, a két főbb alak nagyon kitűnik, velük foglalkoznak igazán, pedig ők talán a legkevésbé érdekesek még jelenleg, hiszen a nőről túl sokat, míg a srácról túl keveset tudunk az igazi izgalomhoz. A színészgárda terén nincsen igazán gond, mindenki kellően elő tudja adni, hogy rejtélyek vannak a múltjában. Jason Wiles és Daisy Betts a két főszereplő, de mellettük még Chadwick Boseman, Tina Holmes, Alan Ruck, Kate Lang Johnson és Sean O’Bryan adják a fő gárdát.
Nekem tetszett, van benne elég potenciál, hogy élvezetes legyen mind a 12 rész, vagy amennyit terveznek, reménykedhetünk kevésbé természetfölötti magyarázatban is, s közben élvezhetjük a pszichológiai hadviselés módszereit. Főleg ez utóbbi vonal nyert meg magának, így motiváció-reakció szintjén, hiszen egyelőre még nem elég izgalmas a fő ügy. Megelőlegezek egy 7,5/10-et.
Szitkomfinálé II.: Rules of Engagement – 4. évad
2010. 06. 05. 19:57
7,5/10, sorozatok, évadkritika
Leszel az első hozzászóló?
Egy kapcsolat szabályai – 4. évad
(Rules of Engagement)
Hihetetlennek tartom, hogy a RoE négy évad után is könnyedén tudja tartani az első évad színvonalát, s ha nem is változik sok minden, ez a minőség még mindig az egyik (ha nem a) legjobb kommersz szitkommá teszi. Az epizódok szinte kivétel nélkül erősek, rengeteg jól felépített humorral, melyeken tényleg tudok nevetni, nem úgy, mint mondjuk a TBBT esetében. Az egyetlen problémám, hogy túl rövid volt az évad (ugyan jövőre nem csak midseason lesz).
Az első néhány évad alapkoncepcióján csak kicsit változtattak, hiszen még mindig klasszikus párkapcsolatos komédiáról van szó, egy idősebb házaspárral (Jeff és Audrey) és egy eljegyzett párral (Adam és Jen) a főszerepben. Hozzájuk csapódik a nőcsábász karaktere, Russel, valamint ettől az évadtól kezdve az ő asszisztense, Timmy. Utóbbi már korábban is feltűnt, azonban most kitüntetettebb szerepet kapott, legalábbis nem csak visszatérő epizódkarakterként, hanem komolyabb mellékszereplőként funkcionál.
Szinte valószerűtlen, de nem érzékelek minőségbeli, vagy humori különbséget az évadok alatt, ugyanis a 4. évaddal párhuzamosan magyarul nézem az elsőt is, de mindkettő meg tud nevettetni. Mindegyik rész alatt lehetett vigyorogni, nem is keveset, hiszen olykor majd lefordultam a székről, olyan jól eltalálják a fizikai és szituációs poénokat. Bár emiatt kicsit félek a bővített évadtól, hiszen eddig egyszer sem léptek 13 rész fölé, így kevesebb részben tudták összesűríteni a humort, így folyamatosan nagy adaghoz jutottunk, s nem biztos, hogy egy hígított szezonban is ez sikerülni fog, bár én bízok az írókban.
A karakterek között remek a dinamika, nagyszerűen játszanak együtt, bár azt azért észre lehet venni, hogy egyre inkább Jeff figurájára építenek, ami határozottan nem probléma, hiszen egyedül is képes elvinni a hátán a sorozatot. Jól felépített, cinikussággal és szarkazmussal vegyített humora kiemelkedő, állandóan szórakoztató. Adam szerepe ezzel szemben egyre butább lett, a karakterből eltűnt az értelem, más a reagálása a helyzetekre, s a többiek is máshogy viszonyulnak hozzá, de nem vagyok benen biztos, hogy ez annyira jó. Timmy-vel viszont nem voltam először kibékülve, hiszen nem nagyon juttatott poénhoz, azonban az évad előrehaladtával egyre inkább sikerült humorforrásként részt venni a történetekben, most már úgy vélem, hogy korrekten lett megalkotva a szerepe.
A színészeket már korábban is dicsértem, de most is kötelező kiemelnem Patrick Warburton alakítását, akinek köszönhetően Jeff karaktere kitűnően működik. Mély hangjával és gesztusaival együtt is ő ad a legtöbbet a szórakoztatáshoz, főleg a Russellel közös beszélgetései, melyek már csak David Spade-nek köszönhetően is adja a vigyorgás legnagyobb részét. A többiek Oliver Hudson, Megyn Price, Bianca Kajlich valamint az új Adhir Kalyan is kellően a helyükön vannak, és jól asszisztálnak Warburtonhöz.
Nem nagyon tudok mit írni, szerintem a legjobb jelenlegi kommersz szituációs komédia, s az igazság az, hogy egy rész alatt többet nevettem, mint a The Big Bang Theory egész évada alatt. Patrick Warburton, vagyis Jeff a sorozat alapja, s rá tudnak kreatívan és ötletesen építeni, melynek eredménye rengeteg jó poén és vicc. Részemről 7,5/10, meglátjuk mi lesz jövőre.
The Vampire Diaries – 1. évad
2010. 05. 17. 13:28
7,5/10, sorozatok, évadkritika
4 hozzászólás
The Vampire Diaries – 1. évad
(The Vampire Diaries)
A sorozat, mely a pilot óta a legtöbbet változott? Az első résznél szidtam a sorozatot, nem sikerült megnyerniük, majd a 2. után elkaszáltam. Azután úgy karácsony körül újból folytattam, ugyanis annyi pozitív vélemény született róla. Nem is bántam meg, hiszen az első 6 rész után folyamatosan javult, egyre jobb lett, s végre egy izgalmas, feszes és normálisan megírt misztikus sorozatot kaptunk, sok halálesettel és egyre ritkábban előforduló tiniszappannal.
Először a sorozatot egyszerűen a Twilight televíziós másaként mutatták be, s ez az első néhány részre igaz is volt. A szokásos tinisorozat, nagy adagnyi közhellyel, sablonnal és szerelemmel (meg naplóírással!), de szerencsére ezeket folyamatosan elhagyták és felváltották történettel valamint sok rejtéllyel. Hiszen az egyszerű “egy rossz vámpír, egy jó vámpír és köztük egy lány”-felállást jelentősen tovább bonyolították, ugyanis újabb vámpírokat, új történetszálakat és új karaktereket hoztak be, mely előnyére vált az évadnak.
Nagyon tetszik az írók technikája. Állandó megújulást biztosítanak a történetnek azzal, hogy folyamatosan mozgásban van a sztori. A régi rejtélyeket lezárják és újakat hoznak be, vagy továbbviszik a felállást, így semmi sem állandósul 2-3 résznél hosszabb ideig, s így a nézők sem unják meg. Minden karakterrel foglalkoznak, mellékszereplőkből lesznek főszereplők, és fontosabb figurákat írnak ki könnyedén a sorozatból, ezáltal teszik izgalmasabbá és feszesebbé az egészet.
Öröm nézni, ahogy az írók ismerik a dolgukat. Tudják, hogy mit akarnak, nem szórakoznak a karakterekkel 20 részen keresztül, hanem állandóan mozgásban tartják őket. Nem útközben tervezik meg az évad kimenetelét, hanem előre sejtik, így állandóan szálakat varrnak el és felesleges részeket tüntetnek el – ami a válaszokat kereső lelkemnek nagyon jól esik. Az állandó rejtélyekkel fenntartják a feszességet és az izgalmat, a meglepetésekkel és gyakori cliffhangerekkel pedig a nézők érdeklődését.
A színészek meglepő módon egészen jól teljesítenek, köztük elsősorban a Damon-t alakító Ian Somerhalder, aki remekül el tudja adni a jól megírt karakterét. Paul Wesley Stefant is még korrekten hozza, s ha Nina Dobrev nem is a legjobb színésznő, legalább eyecandy. Matthew Davis kapta a kedvenc karakteremet, Alaric-et, a vámpírvadász töritanárt, de David Anders, mint John nagybácsi is ügyesen megoldja a feladatát.
Az igazság az, hogy rengeteget fejlődött maga a sorozat. Egy tinivámpíros maszlagból egy akciódús, izgalmas és figyelmet teljesen lekötő misztikus sorozat lett, mely így az évad végére (már csak a cliffhanger miatt is) eléggé elnyerte a tetszésemet. Én mindenképpen várom a következő évadot, ha tudják folytatni ezen a színvonalon, akkor mindenképpen nagyszerű sorozat lesz. Részemről 7,5/10 az első évad, de csak az évad eleji problémák miatt.
Alice Csodaországban – Disney film Burtonnel
2010. 04. 20. 14:59
7,5/10, filmek, mozi
1 hozzászólás
Alice Csodaországban
(Alice in Wonderland – 2010)
Tim Burton eddigi munkássága mindenképpen a kedvenceim közé tartozik, ezért nagy várakozással néztem a rendező legújabb munkája elé. A kezdeti képek és trailerek bizakodásra adtak okot, azonban a film megtekintése után egy kicsit csalódtam, hiszen nem egészen az volt, amit vártam. Ennek ellenére szórakoztató mese, amely ezúttal tényleg a fiatalabb nézőket célozza meg, mondhatni gyerekes, még ha maradt is benne némi sötétség.
A klasszikus Alice-történet feldolgozása maga a sztori. Alice visszatér Odaországba, azonban már nem fiatalon, hanem a házassága előtt. Azonban a csodás hely, már nem annyira lenyűgöző, mint legutoljára. A lánynak küldetése van: le kell győznie a Vörös Királynőt, aki átvette az uralmat a világ felett. Azonban az ellenállásnak, élén a Fehér Királynővel és a Bolondos Kalapossal van egy terve, mellyel újra rend lehet a varázslatos világban.
Maga a film szép, látványos, de nem elég “beteg”, mint ahogy az elvárhattuk volna. Nincs rendesen felépítve az egész, sokkal inkább sikerült gyerekesre és kommerszre. A tanulságot gyakran, szinte már zavaróan sokszor hangoztatják és sulykolják a nézőkbe, mely így jelentősen veszít a kezdeti lendületéből. A két világ közötti hasonlóság és eltérés remekül be van mutatva, s olykor még a karaktereket is megtaláljuk mindkét világban, mely kellemes színt visz a történetbe.
A figurák azonban nem elég kidolgozottak, nem lesznek számunkra többek, mint papírmasék, kivételt képez ez alól Alice, aki fűző nélkül lázadó fiatalból komoly harcossá válik a szemünk előtt. Az ő motivációt szépen kifejtik, mások azonban jelentősen háttérbe szorulnak. Ennek ellenére szereznek mosolyogtató és humoros pillanatokat, különösen a Kalapos, a Vörös vagy Vigyori, a macska. Azonban a végeredmény nem elég sötét, túlságosan gyerekesre és Disney-sre szabták a filmet.
A látványorientált valóság megjelenítése viszont tökéletes. A poszt-apokaliptikus világ minden növényével és szereplőjével együtt remekül lett összehozva. Szürreális és izgalmas, mint eddig megszokhattuk. Az élő szereplők és az animáció tökéletesen egybeolvadt, hozzá kitűnően illenek a jelmezek, melyek az élő alakokat is mesebeli változtatnak. A jó színészek is segítik az élményt, mentik amit lehet, hiszen Johnny Depp Kalaposa és Helena Bonham Carter Vörös Királynője uralja a vásznat, nagyszerűen teljesítenek most is, bár mellettük jelen van még Mia Wasikowska, Anne Hathaway, Crispin Glover is, hogy a hangokról (Alan Rickman, Michael Sheen, Stephen Fry, stb.) ne is szóljak.
A rendező sötét, bár Disney-elemekkel dúsított látomása nem lett tökéletes élmény, még ha a színészek és a látvány adott is az élvezethez. Azonban mellett a történet üres, nem elég fantáziadús és nem illik tökéletesen a rendező gótikus rémmeséi közé. Talán túl nagyok voltak a várakozásaim, vagy mást vártam, de nálam nem lett az év győztese, csak 7,5/10 pontot tudok rá adni. Varázslatos és lenyűgöző, de nem elég burtoni.
The Messenger – a Halál Angyalai
2010. 03. 05. 13:46
7,5/10, DVD, filmek
1 hozzászólás
The Messenger
(The Messenger – 2009)
A film csupán azért keltette fel a figyelmemet, mivel esélyes a legjobb forgatókönyv és a legjobb mellékszereplő díjára is, ebből már feltételeztem, hogy bizonyosan egy jobb film kerekedik ki. Lényegében nem csalódtam benne, hiszen meg is kaptam a jó szórakozást, csupán nem úgy, ahogy én vártam, hiszen több háborúra, némileg nagyobb mozgalmasságra, s jelentősen több történetre számítottam, de így egy teljesen más aspektusból sikerült megközelíteni a témát.
A háborús filmek sohasem említik az otthon maradt katonák szomorú kötelességét: értesíteni a szülőt vagy házastársat arról, hogy a fiúk/férjük meghalt a háborúban, s többé nem jön haza. Willnek már nincs túl sok ideje hátra a szolgálatából, de még átrakják az értesítőkhöz. A rutinos főnökével, mentorával Tony Stone-nal együtt kezd hozzá a munkához, de olyan problémákkal is szembesül, amelyekre nem számított.
A The Messenger a gyászról, a háború kiváltotta traumákról, a barátságról vagy éppen a túlélésről szól. Komolyabb témákat feszeget a háttérben, hiszen a munka velejárójaként Will állandóan szembesül ezekkel a dolgokkal, pedig még ő sem heverte ki előző iraki “kirándulását”. Olykor humort használ, olykor megható és érzelmes lesz, de a jól megírt dialógok mindig a megfelelő helyzetet hozzák elő, és jól meg tudják teremteni az atmoszférát a filmhez.
Az elsőre keménynek, karakteresnek tűnő hősöknek a lelki világát tárja elénk, s mivel a figurákat hamar meg lehet kedvelni, kellően átérezzük a helyzetüket és életüket. Az emberi kapcsolatokat taglalja a közel sem folyamatos történetben, s közben még előbukkan a szerelem és a kötődés is. Előtérbe kerülnek a társadalmi korlátok és a gyász mibenléte és fontossága is. Kiemelném az operatőri munkát, melyben most kimondottan szépen mutatja be a szituációkat és eseményeket az operatőr.
A színészek terén lényegében csak hárman domináltak, mellettük az epizódszereplők gyorsan jöttek és mentek. Ben Foster és Samantha Morton profin oldja meg a ráhárított feladatot, de igazán kiemelkedőt (és Oscar-jelöltet) Woody Harrelson alakít. Teljesen uralja a jeleneteit és (főleg a film utolsó harmadában) végig nagyszerűen alakít. Lenyűgözően hozza a karakterét, s mellette még Steve Buscemi epizódszerepe a jelentősebb.
A témához eddig nem nagyon nyúltak hozzá, de ezzel a filmmel jól tették. Erős érzések jelentek meg a vásznon, s mélyebb témákat feszegettek. Az alkotás egészében magával ragadott, még ha nem is nyűgözött le annyira. Kicsit hiányérzetem volt utána, így részemről 7,5/10 a pontszám, s kicsit sajnálom, hogy legjobb filmes Oscarra nem jelölték.
A bombák földjén – lélektani dráma bombákkal övezve
2010. 03. 01. 13:57
7,5/10, DVD, filmek
3 hozzászólás
A bombák földjén
(The Hurt Locker – 2009)
9 Oscar-jelölés, több híresebb díj, közte a BAFTA legjobb filmjének kijáró cím, és természetesen az ex-Cameron rendező, Kathryn Bigelow neve miatt lett ismert a The Hurt Locker, s talán pont ezek miatt én egy kicsit csalódtam a filmben. Nem kaptam meg azt, amit vártam, vagy csak nem tudtam pontosan, hogy mit várjak, de nekem utána hiányérzetem támadt, s nem tudott annyira lenyűgözni, mint amennyire szerettem volna, bár nem rossz lélektani film.
A film egy csapatnyi tűzszerészről szól. A három fős csapatot rendelik ki a bombákhoz, vagy a bombáknak látszó tárgyakhoz, amelyek az Irakban elég nagy számmal fordulnak elő. Ezeket a specialistákat követjük néhány bevetésen át, egészen pontosan a csapat leváltásáig lévő napokon át. Nincs könnyű küldetés, bármelyik pillanatban meghalhatnak, s velük együtt a fél utca is a levegőbe repülhet. A csapat vezetőjének, William Jamesnek ez az élete, s az ő világába nézhetünk bele, milyen is az, ha a véred helyén adrenalin folyik.
Az A bombák földjén lényegében háborús propagandafilm. Bemutatja az ideális macsó férfit, aki igazán csak a kiélezett élethelyzetekben, a háborúban érzi jó magát. Drogként használja a veszélyt, s akkor érzi jól magát, mikor drótok után keresgél egy bombával telerakott autóban, amelyik bármikor felrobbanthatja a fél várost. Ezzel együtt azonban olyan érzetem volt, mintha nem telne többre, mint hogy “ilyen a jó férfi: élvezi a veszélyt, s közben nem gondolkodik”. A fő karakter mellett a többiek jobb kidolgozásnak örvendhetnek, bár igazán a tettek határozták meg személyiségüket.
A témából adódóan folyamatosan jelen van a feszültség, az izgalom és az adrenalin keveréke, ami élvezetessé teszi a filmet. Szépen adagolják a feszültség pillanatait, a fedező társak összjátékától kezdve a bagdadi lakosok némán figyelő pillantásaiig. Jól kivitelezett akció, és rasszista, macsó, s háborúpárti mondanivaló jellemezi a filmet, ami alapvetően nem is gond, csak nem szabad többet várni. Amellett, hogy kézzelfoghatóan ábrázolja a motivációkat és az emberi lélek rejtelmeit, sokszor kissé átesik a ló túlsó oldalára és már-már szájbarágós lesz.
A film nem a robbantásokra helyezi a hangsúlyt, így a látvány sem ehhez igazodik. Azonban így tökéletesen bemutatja az iraki világot a lepusztult várostól kezdve a sivatag kietlenségéig, melyhez a zene is jól asszisztál. A színészek nem nagy nevek (bár az epizodisták annál inkább), s talán ennek köszönhetően adják nagyszerűen a figurájukat. Jeremy Renner, a főhősként kiemelkedő, de a másik két színész is nagyszerű.
Nem túl pacifista és nem túl pártatlan, de segítségével bepillanthatunk az ember lelkébe, és megismerhetjük a háború-függőséget. Bevetésről bevetésre tárul szemünk elé a veszély és az adrenalin világa, melyet csak jobban alátámaszt a látvány és a remek színészi munka segítsége. Én nem erre vártam, ezért csalódtam, s még így is hiányérzetem van utána, így csak 7,5/10 ponttal tudnám jutalmazni. Oscarnál azért szurkolok.
Julie & Julia – Két nő, egy recept
2010. 02. 22. 13:03
7,5/10, DVD, filmek
2 hozzászólás
Julie & Julia – Két nő, egy recept
(Julie & Julia – 2009)
Nem szoktam főzős filmeket nézni, de valahogy mégis megtekintettem, s nem bántam meg. A legjobb szó, amit rá tudnék mondani az, hogy bájos. Könnyed kis film a főzésről, a blogolásról és két nő életéről. Nem akar sokat mondani a film, talán pont ezért működik, hiszen a drámát tudja komolytalanul kezelni, de az egészet átjárja egy vidám, feelgood hangulat, amiért megéri megnézni a férfiaknak is. Ráadásul Oscar-jelölt alkotásról van szó.
Az alkotás két nő életét beszéli el, akik ugyan nem egyszerre éltek, mégis, az életükben fontos szerepet játszott a főzés. Az egyik oldalon Julia Child, aki franciaországi tartózkodása alatt szeret bele a főzésbe, majd könyvet ír a francia konyháról. Másik oldalon pedig Julie Powell, aki nem sokat ért el eddigi életében, de úgy dönt, hogy egy év alatt végigfőzi Julia szakácskönyvének minden receptjét, s erről egy blogot is fog írni. Kettejük élete összekapcsolódik a főzés által.
A forgatókönyv egy könyvön (s ráadásul két igaz történeten) alapszik, így nem volt nehéz dolga az írónak, s ennek megfelelően szépen összerakta a két nő életét. A jól megírt karakterek ehhez hozzásegítenek, hiszen Julia, a diplomatafeleség magas termetével, vidám és harsány természetével, s később legendává váló figurájával elviszi a hátán a történéseket. Mellette Julie, a segélyvonalnál dolgozó, bájos, kedves és üdítő szerepével, bár kicsit haloványabb karakterével szépen asszisztál hozzá.
A film legnagyobb erénye, hogy nem akar nagyot alkotni. Nem tűzdeli tele morális mondanivalóval, és aránytalan drámákkal, bőven megelégszik a kacsa kicsontozása és a marha odaégetése feletti problémákkal. Ehhez finoman társul a francia környezet vidám és elegáns világa, valamint a blogírás légköre és állandó narrációja.
A színészek tavaly a Doubt-ban már megmutatták, hogy tudnak együtt dolgozni, s most is sikerült. Egyértelműen Meryl Streep Golden Globe-díjas és Oscar-jelölt alakítása uralkodik, s hozza a hatvanas évek különc háziasszonyát, de mellette Amy Adams bájos bloggere is kellő figyelmet kap. A férjek, Stanley Tucci és Chris Messina finoman hozzátesznek néhány szép pillanatot, de Jane Lynch feltűnése is szép volt.
A két órás film ugyan nem volt telítve zavaró momentumokkal, s komoly drámával, de mindenképpen kellemes perceket szerzett. A két színésznő karaktere és a sütés-főzés finomságai kellő alapot fektettek le, hogy élvezhessük a produkciót. Külön érdekesség, hogy Julie blogja még mindig megtekinthető. Részemről 7,5/10, jól szórakoztam.
Hold – egyszemélyes dráma a magányban
2010. 01. 10. 14:56
7,5/10, DVD, filmek
Leszel az első hozzászóló?
Hold
(Moon – 2009)
A film a kis költségvetésű sci-fi filmek nyomában járva teremti meg a tavalyi év egyik leginkább kedvelt filmjét. Talán kicsit sokat vártam, mert nem sikerült minden várakozásomat teljesítenie a Holdnak, annak ellenére, hogy egy remekbe szabott, érdekes és elgondolkodtató jövőben játszódó alkotásról van szó. Az egyszemélyes színészi játék, de a filmzene is sokat ad az élvezethez, még ha nem is sikerült tökéletesre a mű.
Sam Bell a Holdon teljesít szolgálatot. A teljesen lakatlan helyen egyetlen társa a Gerty névre hallgató robot. Az unalmas és monoton munkával foglalkozik, s az egyetlen izgalmat az jelenti, mikor holdjárójával elmegy a bányagépekhez, ami a Föld energiaszükségletének nagy részét termelik ki. Azonban ez az egyedüllét csak három évig szól, s már csak két hét lenne hátra, mikor történik valami.
Az egyedüllét vízióival, őrültségével próbál megbirkózni a főszereplő, s elsősorban az érzelmektől mentes világában, ahol az egyetlen kapcsolata egy robot, és a videóüzenetek váltása a családjával. Könnyen bele lehet őrülni három éven át ebbe a helyzetbe, mégis úgy tűnik, hogy Sam kibírja. Az állandó, szinte klausztrofóbiás érzést erősíti, hogy logikailag nem áll össze az alap, s tudjuk, hogy valami nem stimmel az űrállomáson.
A film fő mondanivalóját, a személyes drámát próbálgatja kibontani, de nem éreztem tökéletesnek mindezt. Nem sikerült eléggé, vagy legalábbis megfelelően kifejteni, de még így is voltak kisebb-nagyobb üresjáratok a film során. Olykor kicsit lentebb hagyott a lendület, amely a végén nagyon megbomlott köszönhetően az erőltetett befejezésnek. Nem éreztem igazán illőnek ezt a véget, de a film hangulatához sem teljesen illett.
Az olykor hatásvadász hangok hozzáadtak az élményhez, hasonlóan a díszletek nagyszerűségéhez. A rideg és idegen környezet, a bázis kidolgozása tökéletesen illik a filmhez. A film egy színészre építkezik, s ezt jól is teszi, hiszen Sam Rockwell (Oscart neki!) elvégzi a feladatát úgy, ahogyan azt a legjobbak teszik, s elbírja a hátán az egészet.
Az alapanyag nem biztos, hogy elég volt arra a másfél órára, s kicsit sajnálom, mert ennél többet is ki lehetett volna belőle hozni. A drámaiságát nem sikerült tökéletesen átérezni, pedig a színészet és a környezet alájátszott, s adta volna a lehetőség. 8 és 7 pont között gondolkodtam, végül 7,5/10 lett belőle, hiszen a tavalyi év fontos alkotása, de bennem hiányérzetet keltett utána.
Paradox – 1×01 – Anglia, már megint
2009. 12. 05. 13:20
7,5/10, pilot, sorozatok
Leszel az első hozzászóló?
Paradox – 1×01
(Paradox)
Angliával nem mindig szokás foglalkozni a sorozatok terén, pedig sok, kimondottan értékes sorozata van. Hirtelen nem is tudok rosszat mondani, még a legújabb, a Misfits is nagyszerűre sikerült. A Paradox remekül illeszkedik a sorba, hiszen az oly sokat háborgatott sci-fi műfajt próbálja meglovagolni, amolyan FlashForward módon, mégis, angol stílusban előadva lényegesen jobbra sikerült.
Valahol a Brit-szigetek partján, Manchester környékén van egy város, s nem messze tőle a Prometheus űrkutató központ. Egyik éjjel az ottani legértelmesebb fizikusok egyike, Dr. King néhány képet kap (nem tudni hogyan), ami, mint kiderül, a jövőre vonatkozik, s egy katasztrófát vetít elő. Összehív egy néhány nyomozóból álló csapatot, hogy oldják meg az ügyet, végső soron, az előre meglátott képekből.
Alapvetően ez nyomozós sorozat, de mégsem a szokásos. A képek nem ábrázolnak teljes egységet, és csak apró mozaikok. De ahogy folyik a nyomozás a részletekből, úgy kerülnek helyre a darabkák. Nekem kimondottan tetszett ez a rejtélyes alapfelállás, amit sikerült egy kicsit megszórni az emberi drámákkal, mivel természetesen senki nem fogadja el rögtön, hogy a jövő képei villantak előtte.
Nehéz viszont hova tenni a sztorit, mivel az átívelő részlet egyértelműen a képek eredetét taglalja, viszont egy idő után könnyen elkövethetnek logikátlanságokat, köszönhetően annak, hogy természetesen a fő fizikus többet tud, mint amit elmond. Viszont a nyomozó-csapat kétkedése mindig a megfelelő pillanatban jött, így kellően tudták kompenzálni a nyomozás olykori érdektelenségét, ugyanis túl sokat mutatják a vendégszereplők életét, s ez nem mindig tud érdekes lenni.
A színészek tekintetében igazi angol sorozatról van szó, így sehol sincs Amerika tökéletessége, de ez nem is baj, sőt kimondottan előny. Nem vagyok benne biztos, hogy mindannyian a későbbiekben is tudják értékelhetően nyújtani a drámát, főleg a főszereplő nő, akit nem érzek elég karakteresnek, de ez még csak a jövő zenéje, itt még mindig remek volt.
Angol sorozat, annak minden előnyével, és hátrányával. Jól előadott izgalom és feszültség, s reményeim szerint a dráma is remekül lesz előadva, mert lehetőség azért van benne. Kicsit kidolgozottabb történetszállal és izgalmas fordulatokkal (az első rész vége szép volt) nagyszerű lesz. Eddig ez 7,5/10, de még fejlődhet.
Szörnyek az űrlények ellen
2009. 10. 19. 14:50
7,5/10, DVD, filmek
Leszel az első hozzászóló?
Szörnyek az űrlények ellen
(Monsters vs. Aliens – 2009)
A DreamWorks animációs stúdió olyan animációs filmekkel szerzett nevet, mint a Z, a hangya, a Cápamese, az Elvitte a víz vagy éppen a Shrek. Azóta születtek kétes értékű produkciók is (Túl a sövényen, Mézengúz, Madagaszkár, Kung Fu Panda), de a legújabb méltó utód. S bár kötelező elkövetni a családi filmek kliséit, ezen túl mégis tudott humoros, érdekes maradni, egészen szerethető karakterekkel és remek látvánnyal, még 2D-ben is.
A történetet látva nem akarjuk máglyára vetni a forgatókönyvírót, hiszen a két tetőpontra építkező film nem sikerült rosszul. Tehát van Susan, akit esküvője napján eltalál egy meteorit, amitől nagy energiával telítődik, és szuperereje mellet szörnyen nagyra is nő. Így tehát bezárják a szörnyek közé, akiket a kormány eltitkolt. Közben az űrből is érkeznek polipszerű lények, s szörnyeink az űrlények ellen harcolnak.
A karakterek meglepően jóra sikerültek. Susan szörnytársai között egy remek beszólásokkal ékeskedő csótányt, egy hős-sztereotípia halembert, egy semmit sem csináló óriás rovart, és hosszú idők óta a leghumorosabb karaktert, a szó szerint agynélküli kék zselét találunk. Úgy sziporkáznak, hogy minden korosztály megtalálja benne a humorát, ami mostanság animációs filmeknél szinte csoda. Rengeteg kikacsintás és bohóckodás a különböző filmekre, és ökörködés minden karakternél (ó, Axel F-et előadó amerikai elnök zseniálisan sikerült).
Félidőig tényleg kitűnően működött, és a humor uralkodása a történetet nagyon jóvá tette az egészet, azonban a következő félidőre a szerepek felcserélődtek, így kicsit le is ült az egész. Ráadásul a film közepe táján kaptunk (túl) sok érzelmet, ami teljesen felesleges volt, s a film ívét és hangulatát eléggé tönkrezúzta. Természetesen megkaptuk a gyerekeknek-szólóság miatti közhelyeket, elkerülhetetlen, hogy kiderüljön az emberek szörnyűsége és a szörnyek embersége, de túlhúzták.
A látvány remek volt, s bár én 2D-ben néztem, látszódott, hogy eredetileg 3D-re tervezték, azonban így is élvezetes maradt. Szinte meglepő volt, hogy végre egészen kidolgozták az embereket is, és nem csak vázak voltak, mint például a L’ecsóban. Eredetiben olyan nevek szolgáltatták a hangjukat, mint Hugh Laurie, Reese Witherspoon, Seth Rogen, Keifer Sutherland, Rainn Wilson vagy Stephen Colbert. Kíváncsi lennék egyszer erre a verzióra is.
Az utóbbi idők amerikai animációs filmjeihez képest remek volt, és lényegesen feléjük lőtt, s a humorban nagyon alkotó Szörnyek az űrlények ellen élvezetes volt. A karakterek nagyszerűségéhez még szép látvány is párosult, és végre egy animációhoz nem szégyellek 7,5/10-et adni. DreamWorks! Még ilyet!
FlashForward – 1×01
2009. 09. 27. 14:28
7,5/10, pilot, sorozatok
6 hozzászólás
FlashForward – 1×01
(FlashForward)
Az egyik leginkább várt sorozatnak (nekem a V és a Day One jobban várós) szokták titulálni, és meg is értem, hogy miért. Ugyanis rengeteg lehetőség van benne, amit ki lehetne használni, más kérdés, hogy eddig nem tettek ilyet. S bár a pilot elejét untam, a végére sikerült eléggé felpörögni, és megvett magának a sorozat. Nem tudom, hogy mennyi részt terveznek, de nagyon remélem, hogy csak 13-at, mert többel lehet, hogy már nagyon túlhúznák.
Az alapkoncepció a csapból is folyik, de azért: az egész világon, minden egyes ember belelátott a fél évvel későbbi jövőjébe pontosan 2 perc 17 másodpercre. Néhány FBI-os rájön, hogy mégis mi történt, és elkezdenek nyomozni, hogy ki tette ezt, és hogy miért tette. Közben – ami a sorozat javát adja – a karakterek személyes problémáit is boncolgatják.
A főhősünk egy FBI-ügynök, azonban korántsem tökéletes magánélettel. Valójában az egész ügynökségnél nincs tökéletes élet, és a jövőben majdnem mindenki látott olyat, ami nagy hatással volt rá. Az egész alapja egy nyomozós sorozat lenne, viszont a rejtély bonyolódása mellett van idejük a saját drámák mutatására, s emiatt nem lesz unalmas (és rövid életű).
Különösebb kliséket sikerült elkerülniük, de természetesen a “megváltozhat-e a jövő?” problémát nem tudják kikerülni, s talán nem is baj. Idővel biztosan lesz emiatt néhány közhelyes jelenet, azonban ha élvezhetően adják elő, akkor nem lesz gond. Az első részben csak egy pillanat volt, ami miatt majdnem kikapcsoltam, s az a rémesen rossz felismerés volt, azzal kapcsolatban mi történt.
A látvány egy sorozathoz képest rendben volt, bár néhány kilógó pillanat is előfordult, azért egészen jól megoldották. A 2 perc 17 másodperc alatt ugyanis a repülők, autók igencsak sok katasztrófát okoznak. Még jó hogy a pilóták, a sofőrök, de még az orvosok is elájulnak. A flashforwardok szintén egészen jól mutattak, érdekes, de határozottan jól mutató képeket láthattunk.
A színészi gárdával nincs különösebb gondom, bár a főszereplő Joseph Fiennes nem volt mindig tökéletes, de jó volt Sonya Walgert látni a Loston kívül is. John Cho karakterét sikerült megkedvelnem, elsősorban azért, mert a jövőben elég fontos dolgokat “látott’”.
Jó kis sorozat lesz ez, ha nem csak a nyomozást erőltetik. Az alapkoncepció sok érdekességet rejt magában ahhoz, hogy élvezetesen előadják; kérdés, hogy mennyire fog nekik sikerülni. Kicsit összeszedetlenül írtam, de azért azt akartam kinyögni, hogy a lassú beindulás ellenére élveztem. Legyen 7,5/10.
Fél Nelson – a barátság valóságossága
2009. 09. 19. 15:40
7,5/10, DVD, filmek
2 hozzászólás
Fél Nelson
(Half Nelson – 2006)
A legnagyobb jóindulattal is fura filmként tudom emlegetni. Mert különleges volt, s ezúttal mindez jó értelemben. Független film, s talán ennek is köszönhető ez a mássága. Magyarországon a 2006-os amerikai bemutató után csak 2008-ban sikerült bemutatni, de már látom, hogy mindez miért történt. A film nem egy nyári popcorn film, amolyan nagy bevételeket robbantó blockbuster.
A Fél Nelson úgy szól semmiről, hogy közben az egész élet benne van. Egy különös barátság története ez, a kábítószerfüggő, antiszociális, és végtelenül magányos tanár, és a 13 éves brooklyni tanítvány kapcsolatáról. Egyikőjük élete sem tökéletes. A külvilág felé való “mosolygás” mellett mindketten rémesen magányosak, s mikor a lány rátalál a belőtt tanárra a női mosdóban, megszületik a közös kapocs.
Szinte végig dokumentarista stílust érzékeltem, olyan emberközelien sikerült megalkotni a filmet. A gyanúja sem merül fel semmiféle giccsnek, vagy orbitális közhelynek. Ez a kőkemény, és mégis furcsa valóság. A személyes drámákat úgy boncolgatja, hogy végig a földön marad, nem rugaszkodik el, s ez is az igazi élményt erősíti. A lassú tempójú filmben szinte alig történik valami, azonban az igazán nagy történések belül történnek.
Az életek látszólag rendben vannak. A külvilág csak kisebb ballépésekkel teli, de egyébként teljesen normális életet lát. Azonban a film olyan életeket mutat be, amelyek annyira normálisak, hogy már valóságosak is egyben. Az egymás megváltásáért születő barátság ugyan enyhíti a magányukat átmenetileg, de örökké nem.
A hatásra Ryan Gosling Oscar-jelölt, remek alakítása is rátesz egy lapáttal, és mindvégig emberközeli tud maradni. A lány szerepében Shareeka Epps fiatalsága és tapasztalatlansága ellenére is teljesen valóságosan játszik. A megfelelő időben megszólaló zene is csak az élményt fokozza.
Furasága ellenére (vagy pont miatta) lesz jó film. A független film előnye, hogy mindvégig tud földhözragadt maradni, amihez a színészek és a zene is hozzásegít. Nem tudok rá többet adni, de egy kisebb gyöngyszem a filmek között. 7,5/10. Ez most odavágta kissé a hangulatomat.