A ‘7/10’ kategória bejegyzései
Star Wars: A klónok háborúja – 2. évad
2010. 07. 08. 12:42
7/10, sorozatok, évadkritika
Leszel az első hozzászóló?
Star Wars: A klónok háborúja
(Star Wars: The Clone Wars)
A jobb sorsra is érdemes Star Wars animációs sorozat 2. évadját is lezárta, de muszáj megjegyeznem, hogy jelentős változást ért el tavalyhoz képest. Az első évad kezdődött egy bizakodásra okot adó epizóddal, de utána mélyrepülésbe kezdett, s nem is igazán állt meg. S habár a mostani szezon elég hullámzó volt, ugyanis a szörnyűtől kezdve a remekig mindenfélével találkozhattunk, mégis javulást könyvelhetünk el a triplarészes finálénál.
A Köztársaság még mindig válságban van, hiszen a szeparatista flotta folyamatosan támadja a békés világokat, de ellenük a klónhadsereg a maroknyi jedivel együtt is csak nehezen tud lépni. Az évad során végigkövethetjük a háború fontosabb eseményeit a helyiek, vagy akár a fejvadászok szemszögéből, de a hangsúly elsősorban a jedi-lovagokon van, akik próbálják a békét és nyugalmat elhozni – egyelőre sikertelenül.
Tavalyhoz hasonlóan most is elsősorban egy vagy két epizódon át ívelő történetekkel találkozhatunk, melyek során elsősorban bolygók el- és/vagy visszafoglalását láthatjuk, de akad itt hatalmas fenevad, bosszú, még büntetőmunka-történet is, s így a színvonal is elég hullámzóra sikeredett, bár minőségbeli javulás folyamatosan érzékelhető. Közel sem olyan gyerekesek (még mindig Cartoon Network, de már nem csak 10 éven aluliaknak), s ha nem is komor vagy sötét, de komolyabb lett a hangulat és az atmoszféra.
Elsősorban a karaktereknek köszönhető mindez, legalábbis én elsősorban Ahsoka Tano figurájának szerepeltetésének problémáját látom. A padavan a viccesnek szánt, sokszor inkább idegesítő és zavaró beszólásaival a kisiskolás-vonalat erősíti, de szerencsére az évadban már lényegesen kevesebbet szerepelt (bár érdekes, mert a mestere jóval többször, pedig elméletileg együtt kellene lenniük). Mellette előbukkannak a komolyabb szereplők is, főleg a “híresebbek”, mint Mace Windu, Obi-van Kenobi és Yoda mester, de folyamatosan köszönthetjük a többi jedi-mestert is, mint Luminara Unduli, Ki-Adi-Mundi, Aayla Secura, vagy éppen Tera Sinube (a legjobb karakter, kár, hogy Ahsokát kapta maga mellé).
Sajnos azonban a sötét oldal szereplői is csak ritkán kerültek elő, hiszen Dooku grófot vagy éppen Asajj Ventresst alig láttuk az évadban (utóbbi talán nem is szerepelt), de Palpatine és Grievous is csak egy-két epizódban kaptak némileg fontosabb szerepet. A “rosszakkal” kapcsolatban sokkal inkább a fejvadászokra koncentráltak, még az évadzáró is körülöttük és Boba Fett körül zajlott. A finálé próbálkozott Jango fiával karakterizálni, vagy komolyabban foglalkozni a motivációkkal és gondolatokkal, bár ebben nem járt teljes sikerrel, mivel maga a vívódás érzékeltetése sikerült nagyon szerencsétlenre.
Részemről a legkevésbé a mandalóriai történetek tetszettek, legalábbis Obi-van szerelmi életét nem biztos, hogy szerencsés volt megemlíteni, még ha az alaptörténet nem is lett volna rossz. Legnagyobb hibája a sorozatnak még mindig az animáció, legalábbis nem nagyon jutottunk túl a “baltával faragott” arcokon és az alig felismerhető alakokon, bár a 44 rész alatt már egészen megszoktam, és csak olykor válik zavaróvá a stílus.
Ha egyre inkább maguk mögött tudják a kommersz, Jar Jar Binks humor-irányvonalat, s elfelejtik Ahsoka komolytalanságát, folytatódhat a minőségi emelkedés. Mindenesetre én szívesen nézek a harmadik évad elé, ha értelmesebb sztorikkal és érdekesebb karakterekkel fog foglalkozni, akkor még jobb sorozat lehet belőle. Részemről 7/10 pont lett, amiben benne van a Star Wars elfogultságom és a jószívűségem, egyébként némileg kevesebb lenne. May the Force be with you!
Perzsia hercege – Az idő homokja
2010. 05. 25. 14:55
7/10, filmek, mozi
Leszel az első hozzászóló?
Perzsia hercege – Az idő homokja
(Prince of Persia: The Sands of Time – 2010)
Jerry Bruckheimer neve kecsegtetően fest a moziplakátokon, hiszen valószínűsíthetnénk két órányi pörgést, akciót és látványos harcokat, s ha mindezt nem is kaptunk meg a Perzsia hercege esetében, ettől függetlenül jól szórakozhattunk a nézése közben – ha elfelejtjük a belénk sulykolt Disney-tanulságokat és a kötelező köröket, melyek jellemezik a filmet, bár a kötelező hepiend érdekében a baklövéses fordulat a végén nem segített az élvezeten.
Perzsia királya a piacon lovagolva felfigyel egy fiú bátorságára, akit rögtön fiává is fogad, belőle lesz Dastan herceg, ki két testvérével együtt hódítja meg a területeket a perzsák nevében. Egy szent városhoz érkeznek, ahol egy fontos tőrt őriznek, melynek segítségével vissza lehet forgatni az időt. Az idő közben üldözött herceg Tamina hercegnővel együtt menekül, de a tőrre másoknak is fáj a foga, így életük folyamatos veszélyben forog, és útközben mindenféle kalandba keverednek orgyilkosoktól kezdve egy struccfuttatóig.
Mivel leginkább a nyári popcorn-filmekhez lehet sorolni a filmet, ezért szinte már-már felesleges olyanon fennakadni, hogy a történet hemzseg a közhelyektől, vagy a sablonos momentumoktól és karakterektől, de most nem érdekel, hiszen ezek ellenére is pörgős és szórakoztató tudott lenni a film az irreálisan hosszú (egy vágás még kellett volna) játékidő alatt. A játékot idéző jeleneteket gyakran megszakították egy-egy tanulság vagy szerelmi jelenet miatt, ami kimondottan zavaró és unalmas volt.
A szerencsétlen karakterek mellé némi humort is kaptunk, mely illett a produkcióhoz, még ha sok kreativitást nem is igényelt, talán nem lett volna baj némileg csavarosabban vagy érdekesebben előadni a történetet. Az erőltetett happy end jelentősen csökkentette az élvezeti értékét, legalábbis a végső fordulat sokat rontott az összképen, mely javult volna egy kevésbé boldog végkifejlettel. A bugyuta párbeszédek által alkotott képet befolyásolhatta volna egy merészebb időutazós sztori, melyet nem léptek meg, csak egyszer – de akkor rosszul.
Legalább a látványra nem lehet panasz, ez bizonyos, hiszen a CGI, a díszletek és a jelmezek triója sokat dobott a filmen, ugyanis folyamatosan láthattunk ütősebbnél ütősebb akciókat, melyeket jelentősen feltuningoltak animációval. A színészek terén nincs különösebb probléma, Jake Gyllenhaal elvitte magán a főszerepet, még ha a mellette alakító Gemma Arterton inkább szép volt, mint tehetséges. A viccfelelős a remek Alfred Molina lett, ki tökéletesen teljesítette a feladatát, Ben Kingsley főgonoszához hasonlóan.
Nem mondom, hogy az év legjobb szórakoztató filmje, még csak nem is a nyár legjobb popcorn-filmje, de a sorba tökéletesen beillik, hiszen élvezetes volt, bár némileg több kreativitás és ötlet nem ártott volna egy nagyszerű játékfeldolgozás elkészítéséhez. A látvány szépen asszisztált a színészek és a pörgés mellett felépített közeghez, s ha tökéletes nem is lett, legalább szórakoztató volt. Részemről 7/10, bár a nagy fordulat nélkül több is lehetett volna.
Derült égből család – 1. évad
2010. 04. 17. 17:02
7/10, sorozatok, évadkritika
5 hozzászólás
Derült égből család – 1. évad
(Life Unexpected)
Az első részről elég pozitívan írtam, bár azóta kicsit megbántam. Nem mintha olyan rossz lett volna a pilot, csupán a későbbiekben elég sok mindenre rácáfolt. A kezdeti lendületéből az első néhány rész után vesztett, s az utolsó 3-4 rész megmondom őszintén, hogy szinte már nem is tetszett. Sokkal inkább átváltott a szentimentális, csöpögős és giccses családi drámára, melyet kimondottan nem szerettem volna látni.
A kezdeti séma folytatódott, s az alapfelállás nem változott. Lux, a hányattatott sorsú kamaszlány visszakerül az igazi szüleihez, s bár velük akar maradni, sem a szülők, sem közte nem tökéletes a viszony. Cate és Baze, a szülők rég nem látták egymást, de érzelmi szinten sincsenek magukkal tisztában, míg az új vőlegény, Ryan sincs mindig kibékülve a család többi tagjával. Az első évad elkíséri a családot a valódi családdá válás rögös útján, mely nem is biztos, hogy elkövetkezik.
Az évad minőségére a legjobb szó talán a hullámzó. Főleg az első részek közül voltak tényleg remekek, míg utána kimondottan gyengék is. Nem mindig sikerült megtalálni az arányt a komédia és a dráma között, de a legfőbb probléma talán a komoly szituációk előadásával volt. Sokszor sikerültek súlytalanra és giccsesre ezek a jelenetek, főleg, ha véletlenszerűen előkaptak egy teljesen jelentéktelen dolgot, és kitöltöttek vele egy egész részt. Gyakran nem éreztem az adott pillanat jelentőségét és értelmét, míg az epizód végén valamilyen nagynak hangzó közhelyet mondtak el, mely sem jónak, sem átérezhetőnek nem tűnt.
Való igaz, csalódtam a sorozatban. Az első rész nem festett teljes képet a következő időkről, melyben nagyon erőltették a szentimentalizmust, főleg a felnőttek közötti szerelmi viszonyról, melyet nem sikerült élvezhetően és átérezhetően bemutatni. Nem tudtam sem izgulni rajta, sokszor szórakozni sem, még ha lett is volna rá bőven lehetőség. A szellemes párbeszédes kissé háttérbe szorultak, és az egymás közti súrlódások drámáját nagyon előrehozták, pedig talán pont fordítva kellett volna.
A hangulat ellenben végig nagyszerű volt. A főcím megalapozta mindig a remek atmoszférát, melyhez a komikus helyzetek és a jó dalok hozzásegítettek. A karakterek, ha nem is túl erősek, de szerethetőek, mely tulajdonsághoz jelentősen hozzájárulnak az őket játszó színészek, mint Brittany Robertson, Shiri Appleby, Kristoffer Polaha vagy Kerr Smith.
Nem hiszem, hogy sajnálnám, ha nem folytatódna a sorozat, hiszen az évad végi végkifejlettel csak csökkenteni sikerült a várakozásaimat. Nem rossz sorozat, sőt kimondottan szórakoztató, de nem mindig. Olykor giccses és klisés banalitásokba esik, melyhez még a néha előbukkanó humor sem tud mindig feloldást találni. Talán 7/10 pontot reálisnak érzek, de többet semmiképp. Elég volt ez a 13 rész.
Justified – 1×01 – vadnyugat és cowboyok
2010. 04. 03. 20:04
7/10, pilot, sorozatok
1 hozzászólás
Justified
(Justified)
Az igazság az, hogy hiányzott egy olyan sorozat, amely kicsit lazábbra veszi a figurát és feelgood, a főhős lehetőleg vadnyugati hangulatban nyomozgat és rendet rak. A White Collar pótlására itt a Justified, mely magában hordozza ezeket a tulajdonságokat, s igazi rajongói kedvenc lehet. Kilóg a többi sorozat közül, hiszen a jó téma és a western-hangulat megadja a kezdőlökést, de végül engem megnyert magának, én folytatni is fogom.
Raylan Givens, a főszereplő, egy cowboy-okra emlékeztető hős, aki vadnyugati kalapjával és régi stílusával azonnal lehengereli az ellenfelét. Miamiban tevékenykedik, s könnyedén azt mondja a rosszfiúnak, hogy egy napja van elhagyni a várost. Pont emiatt a hozzáállás miatt elküldik a vakációzó nagymenők közül, s a régi szülővárosába helyezik át, ahol a régi emlékek mellett rendészeti feladatokat lát el, a nyomozástól kezdve a fegyveres embervadászatig.
Az epizodikus történet mellett minden bizonnyal lesz egy átívelő könnyedebb főszál is, melyet ugyan még most nem mutattak be teljesen, de felvezettek, s bizonyosan valami múltbéli ügy lesz az. A vadnyugati hangulathoz hozzájárul a vidék, s a felhőkarcolók hiánya mellett azért előbukkan a modernebb környezet is egy-egy autóval vagy fegyverrel, mely azért nem lesz nagyon zavaró. A westernséghez párosul egyfajta laza és feelgood stílus is, mely szépen kiegészíti az egészet.
A karakterek hozzá jól illenek, a hölgyektől kezdve a régi barátokon és az ellenségeken át a munkatársaikig. A nők férfiasan kiálltak magukért, s ez a hozzáállás is erősíti a hangulatot. A főnök és a munkatársak hűségesek, míg az ellenfelek kellően kemények és durvák. Az egészet átlengi egy nyugodt és békés légkör, ami még az izgalmas és feszült helyzetekben is jelen volt, s így kicsit furcsán mutatott, de még mindig nem zavaró módon.
A környezet vizualitása az olykor kilógó modernségen kívül rendben volt, hasonlóképpen a zenéhez, melyet szintén jól összeraktak. A színészek is hozták a figurájukat, főleg a főszereplő Timothy Olyphant szerepelt többet, de a cowboyhős alakját jól eltalálta. Mellette feltűnt Natalie Zea és Walton Goggins, szintén kellemesen jó szerepben.
Nehéz értelmesen gondolatokat írni, de szerintem jó sorozatkezdetet láthattunk, én a magam részéről biztos folytatom még. A westernhangulat és a főszereplő cowboy-stílusa az alapja az egésznek, s akinek ezek tetszenek, annak a körítés is fog, de enélkül már nem élvezhető teljesen. Részemről 7/10 a kezdet, lesz még jobb is.
Derült égből fasírt – ki rendelt húsgombócot?!
2010. 03. 07. 15:17
7/10, DVD, filmek
Leszel az első hozzászóló?
Derült égből fasírt
(Cloudy with a Chance of Meatballs – 2009)
A tavalyi év egyik legjobb animációjaként könyvelték a legtöbben, s a várakozásaim is ehhez értek fel, de az igazság az, hogy csalódtam benne. A film sokszor átcsap érdektelenségbe, és erősen didaktikus, de még mellette giccses és szirupos is lesz, s sajnos ez nem a pozitív oldalára billenti a mérleget. Pedig alapvetően nem lett rossz, mert jót szórakoztam, de valahogy mégsem volt teljes a kép, hiszen egész jó lett a megvalósítás.
Flint igazi csodabogár: feltalálónak készül. Mindenféle dolgot kitalál, de még sem ismerik el a tehetségét. S mivel egy kis szigeten él, ahol a lakosság állandóan szardíniát eszik, ezért kitalálja, hogy egy olyan gépet készít, ami rendelésre vízből valamilyen ételt állít elő. Addig-addig barkácsol, míg a gép uralja a levegőt, s eső helyett folyamatosan valamilyen finomság esik. Azonban még a jóból is megárt a sok.
A filmnek a lendülete először valóban letaglóz. Az első felében végig tud is szánkázni ezen, azonban a végére kicsit lentebb hagy. Ugyanis sziporkázó és vidám humora kellemes hangulatot ad az egésznek. Minden pillanatban burkolt és nyílt poénok tömkelege zúdul a nézőre, hogy a háttér részleteiről vagy a filmes utalásokról (Halálcsillag a végén szép volt) ne is beszéljünk. Kreativitás és ötletgazdagság jellemzi a filmet, mellyel még az alapvetően sablonos figurákat is sikerül feldobni.
A kötelező szerelmi szálat kicsit túlerőltetik, legalábbis nem éreztem tökéletesnek. Olykor giccsbe hajlik, s ha bár érződnek az ötletek mégsem lett túl szerencsés a megvalósítás. Ehhez hozzájárul a mondanivaló, amely egyrészről cinikus társadalomirónia lesz a fogyasztói társadalomról és az érvényesülésről, másrészt pedig szirupos és didaktikus tanulság arról, hogy a szeretetet ki kell mutatni vagy hogy merjünk és legyünk is azok, akik belül vagyunk.
A rajzolásmód könnyedén felér a nagyobb animációs stúdiók színvonalára. A részletgazdag és kreatív háttér és az elnagyolt, túlzó figurák kellően kiegészítik egymást. A karakterekkel ugyanis csak egy-egy vonást hangsúlyoz ki, mint a szemöldökkel és bajusszal két fekete csíkos édesapa, aki csak horgászmetaforákban képes beszélni, vagy a pufók, kapzsi és falánk polgármester.
Összességében jó kis animáció, de érezhetően gyerekeknek készítették, ezért bele kellett, hogy kerüljenek a kevésbé jó jelenetek, de emellett kellő kiegészítést nyújt a lendületes és ötletes légkör, ami egy jó kiinduló alapot biztosít. Reméljük lesz még később is ilyen animáció, ez így nekem 7/10, s ha nem is a tavalyi év legjobb animációja, de szórakoztató.
Egy lányról – lányregényes francia hangulat
2010. 02. 28. 14:52
7/10, DVD, filmek
5 hozzászólás
Egy lányról
(An Education – 2009)
Az 1960-as évek Londonja, francia zene és hangulat, cigarettafüstös légkör és egy szerelmi történet egy kis drámával nyakon öntve. Mi kell még a filmhez? Nehéz megmondani, de úgy hiszem, hogy nem hiányzott semmi. Kellemesen szórakoztató film tárult elénk, mely ugyan nekem túlságosan is “csajos” volt, de ennek ellenére végig élveztem, s csak a végén hagyott maga után egy kevés hiányérzetet, bár nem tudom, hogyan lehetett volna jobb.
Még a női emancipáció előtt nem volt olyan egyszerű a nők helyzete. Mehetett egy nagyobb egyetemre, s talán akkor jobb élete lesz, vagy esetleg találkozhatott egy gazdag férfival, aki elcsábítja, s talán később elveszi feleségül. Jenny az előbbit tervezi, de találkozik David-del, akinek van pénze és boldogan él és szórakozik, s magával rántja Jenny-t is, akinek minden újdonság és élvezet, ami nem unalmas és nehéz tanulás. Megismerkedik a nagybetűs Élettel, de semmi sem olyan tökéletes, mint aminek látszódik.
Az egésznek van egyfajta lányregény hangulata, ami egyrészről pozitív, másrészről negatív. Pozitív, hiszen a finom francia zene, a vidám, bájos hangulat, s a cigarettafüstös jazz bárok könnyen elvarázsolhatnak, azonban negatív, ugyanis a történet annyira nem áll közel a férfiak világához, ezért nem biztos, hogy elég a tökéletes szórakozáshoz. Azonban sikerült belecsempészni némi mélyebb tartalmat és kellemes párbeszédeket, amelyek azért kárpótolnak valamelyest.
Az izgalomban nem túl gazdag világ miatt könnyen sikerülhet a film vontatottra és unalmasra, én azonban nem éreztem semmi ilyesmit. Végig le tudott kötni az egyszerű történet, bár a karaktereket nem dolgozták ki tökéletesen, így meg is maradt az egyszerű lányos légkörben. A könnyen kitalálható fordulatok, vagy egyáltalán a sablonos történet sem a pozitív oldalt erősíti, annak ellenére, hogy a hangulat varázslatos és magával ragadó tud lenni annak, aki élvezi.
A kor világa remekül lett visszaadva, a ruháktól a francia sanzonokig minden stimmelt, bár a zene annyira nem volt megnyerő, hiszen nincs megkomponált dallam hozzá. A színészek tekintetében a két főszereplő, Carey Mulligan és Peter Sarsgaard hozta a kötelező köröket, hiszen az előbbi kellően bájos volt, míg utóbbinak nem volt érzelmekben gazdag figurája, így csak megfelelt a kötelezőnek. Azonban Alfred Molina mindenképpen kiemelendő, ugyanis a karaktere jól lett eltalálva az angol nyárspolgár, szűk látókörű sznobként, és ő is nagyszerűen hozza a szerepet.
Nem feltétlenül a legjobb ilyen típusú film, s a középszerűségből is csak az édesapa sznob karaktere emeli ki, de ennek ellenére még szórakoztató is a maga hangulatos világában. Az alkotás a szerepének eléggé megfelelt, s nincs ötletem hogyan lehetett volna még javítani rajta, szerintem kihozták a maximumot. Ez így nekem 7/10 csak. A magyar cím szörnyen semmitmondó.
Kecskebűvölők – világsztárok vígjátéka
2010. 02. 09. 14:40
7/10, DVD, filmek
Leszel az első hozzászóló?
Kecskebűvölők
(The Men Who Stare at Goats – 2009)
Úgy tudnám elképzelni a film készítését, hogy a rendező, Grant Heslov összehívott néhány világsztárt, hogy nem lenne-e kedvük egy jót bohóckodni a vásznon. Jó néhány világsztár igent mondott, a forgatás elkezdődött, aztán csak úgy alakult az egész. Ugyanis a Kecskebűvölők nem rossz film, csupán leginkább a káosz és az ötletszerűség jellemezi, pedig sem a párbeszédek, sem a színészek nem rosszak, egyszerűen a film csak tartalom nélkül szórakoztat.
A film Bob Wilton életének megváltozását mutatja be. Ő egy egyszerű riporter, aki találkozik egy okkult katonával, majd felesége elhagyása miatt Irakban köt ki egy másik okkult ex-katona, Lyn Cassady oldalán. Lynnek egy küldetése van, amit azonban nem ismer. A küldetés közben megismerjük az amerikai Új Föld Hadsereg történetét, melyet paranormális képességeikkel harcoló emberek alkotnak.
Nincs egységes történetfonal a filmben, inkább csak road movie jellege van, melyben mire eljutnak a célhoz, folyamatos visszaemlékezésekkel és a végkifejlettel együtt alakul ki a történet. Vígjátéknak nem lehet eladni, ugyanis kapunk poénokat, de közel sem olyan mennyiségben, mint elvárható lenne. Sokkal inkább egy szatíra ez, melyben még a nagybetűs Hit erejéről is beszélnek, nem is keveset.
Valójában tele van bődületes baromságokkal, melyet teljesen komolyan próbálnak előadni. Abszurd helyzetekben mondanak el olyan szövegeket, hogy csak általánosan vigyorogni lehet a hülyeségeken. Nem kell komolyan venni, hiszen a film szórakoztat végig, még ha csak ilyen őrültségekkel is. Megjelenik Amerika bírálata is, Bush-sal és Husseinnel együtt, de jól áll a filmnek, remekül kiegészíti.
A színészek lényegében világsztárok. George Clooney és Ewan McGregor lubickol a szerepében, mindkettő megfelelő karaktert kapott. Jeff Bridges, mint őrült hippi és Kevin Spacey, mint irigy okkult-katona szintén remekül hozza, bár nincs a filmben egy kiemelkedő, központi karakter sem. Még mellékszerepben is Stephen Lang bukkan elő, aki ezúttal a béke melegszívű híveként lép elő.
Nem lesz klasszikus film, inkább csak tud szórakoztatni arra a másfél órára. A fekete komédia, a szatíra, a vígjáték keveréke műfajilag, még ha nem is elég tartalmas hozzá. Remek színészekre alapozott könnyed filmről van szó, nem kell komolyan venni, de talán nem is lehet. Nem tudok sok pontot adni, mert annyira nem jó, de én vigyorogtam rajta. 7/10 legyen.
A Boszorkány-hegy – a kutyát lelövi az FBI, ugye?
2010. 02. 04. 19:34
7/10, DVD, filmek
2 hozzászólás
A Boszorkány-hegy
(Race to Witch Mountain – 2009)
Amikor az indokolatlanul hosszú főcím előtt feltűnt a Disney lobogó, már akkor megrémültem, hogy rossz filmet tettem be a lejátszóba, de a történet előrehaladtával szerencsésen csalódtam a saját előrejelzésemen, és egy egész korrekt filmet tekinthettem meg. Messze nem tökéletes, inkább csak elfogadható, de legalábbis az egyszer megtekinthető kategóriába sorolható minden logikai és műfaji problémától elszakadva, melyből azért akad bőven.
Kényelmes elképzelés lenne, hogy a földönkívüliek nem csak hogy humanoidok, de még emberiek is. Az már kevésbé kellemes, hogy ezek az emberek le szeretnék igázni a mi planétánkat, de szerencsénkre akad két gyerek, akik eljöttek, és a szimpatikus taxisofőrrel, és a tudósnő társaságában az amerikai titkosszolgálat és a saját fajuk elől menekülnek, hogy minket megmentsenek.
Az alapkoncepció nem tartogat sok fordulatot, de a nyílegyenes történetbe is sikerült annyi pörgést belevinni, hogy szinte már élveztük. Szinte egy pillanatra sem álltak meg, ami nem gond, hiszen így kevesebb lehetőségük volt a Disney forgatókönyvíróinak dialógust alkotni, és előtérbe helyezhették az akciót, aminek mindenféle válfaja megtalálható volt az űrlényestől a szkafanderesig.
A családi film erős jellemzői azonban rányomják bélyegüket az egyébként élvezhető filmre, és elég zavaró, ahogy leerőszakolják az ember torkán az amerikai családmodellt a szülőkkel, a gyerekekkel, és a felesleges kutyával. A tanulság is kissé erőltetett, de még éppen nem lép át a zavaró részbe, pedig eléggé közvetítik az emberi jóság és segítőkészség fontosságát, valamint azt, hogy ha továbbra is szennyezzük a környezetet, le fogunk igázni egy ártatlan bolygót.
A látványt meg kell említenem, mert bár nincs okunk különösebb panaszra, megfelel a családi filmes költségvetésnek, de olykor érezni lehet a környezet steril voltát, s a számítógépes animációk által visszaadott hátteret. A színészek közül meg kell említeni Dwaye Johnsont, akit a pankrátori múltja miatt The Rocknak szokás szólítani, valamennyire le tudta vetkőzni ezt az árnyat, s egészen korrekt színészi tevékenységet nyújtott. Közben még asszisztál a teljesítményéhez AnnaSophia Robb, Alexander Ludwig, Carla Gugino vagy Garry Marshall is.
Nem kell nagy filmre számítani, mert még véletlenül sem az. Sodró lendületű, némileg bájos benyomást keltő karakterekkel megtámogatott családi film, se több, se kevesebb. Egy bizonyos életkor felett szükségeltetik az agykikapcsolás, de a sok korrektségnek köszönhetően egyszer nyugodt szívvel megtekinthető, így legyen egy korrekt 7/10.
Aviátor – repülni jó?
2009. 10. 12. 14:59
7/10, DVD, filmek
2 hozzászólás
Aviátor
(The Aviator – 2004)
Az öt Oscart nyert alkotás bonyolult film. Komplikált, mert úgy keveri a félelmet a derűvel és az őrültséget a ravaszsággal, hogy az eredmény nehezen fogyasztható lesz. A rémisztően hosszú játékidőt nem sikerült teljesen kitölteni tartalommal, bár az epikával ötvözött izgalom sokszor igazi ízt adott a műnek, de még sem teljes, még sem tökéletes alkotás. A színészek játéka színt vitt az egyébként nem túl vidám történetbe, ami szerintem kicsit élettelenre sikerült.
Howard Hughes nagy ember volt. Iparmágnás, repülőgép-feltaláló és filmrendező egyben. Azonban egyre súlyosbodó fóbiái folyamatosan rettegésben tartották. Magánéleti problémái mellett meg kellett küzdeni a konkurenciával a repülésben és egész Hollywood szokásaival (4 millió dollár egy filmre!). Drámával teli életét mutatja be a film, igazi realizmussal.
A 170 (!) perces játékidő azonban nem volt mindig izgalmas. A film első és utolsó 30 perce remek volt, azonban a közbülső időben nem sikerült eltalálni az arányt a dráma és a derültebb légkör között, s ez nem tett jót a filmnek. Néhol unatkoztam, pedig éreztem, hogy nagy dolgot mutatnak be, de a figyelmemet nem sikerült felkelteni. Ha a filmet úgy 2 órában nézhettem volna, bizonyosan jobban élvezem.
A személyi dráma kibontása nem lett tökéletes, bár a lehetőség megvolt. Nem sikerült olyan légkört teremteni, amivel mindez hatásos lett volna, pedig éreztem benne a lehetőséget, a potenciált, így a jobban vagy átgondoltabban megírt forgatókönyv sokat segített volna. Viszont így kaptunk sok Howardot, az érzéseivel és az őrületével küszködve, még ha átérezni nem is tudjuk önmaga gondolatait.
A II. világháború előtti, alatti és utáni évek megjelenítése tökéletesre sikerült. A látvány, a díszlet nem ad okot kötekedésre, s mindezt hozzásegíti a rendkívül hangulatos zene. A korabeli jelmezzel szinte kézzelfoghatóvá válik a világháború körüli évek légköre, s ha mást nem, ezt határozottan lehet élvezni.
A színészek játéka sokat segített a mű élvezésében. A főszereplő Leonardo DiCaprioról nem tudom, hogy jót vagy rosszat mondjak, mert nem éreztem igazinak az alakítását. Sokkal inkább hatott Cate Blanchett és Kate Beckinsale játéka Howard barátnőinek szerepében. Egyéb szerepekben olyan nevek adtak színt a történetnek, mint Alec Baldwin, Jude Law, Ian Holm vagy Alan Alda.
Nem volt rossz film. Az első és utolsó 30 percet nagyon tudtam élvezni, a többivel már kisebb-nagyobb gondjaim voltak. A 170 perces játékidő megvágásával és némileg emberközelibb forgatókönyvvel jobb is lehetett volna, nálam ez így csak 7/10.
Stargate Universe – 1×01-02
2009. 10. 10. 12:08
7/10, pilot, sorozatok
2 hozzászólás
Stargate Universe 1×01-02
(Stargate Universe)
Bevallom őszintén, nem ismerem az eddigi Csillagkapu sorozatokat. Egy-egy részt persze láttam, de komolyabban sohasem néztem (gondolom a sok évad hatása). Ennek ellenére (vagy pont emiatt) tetszett ez az első rész. Kicsit a Star Trek Voyager jutott róla eszembe a hasonló alaptörténet miatt, s bár kisebb-nagyobb hibák előfordulnak, azért élveztem az egészet. A karaktereket még nem sikerült eléggé megkedveltetni, de azért én maradok.
Tehát az alaptörténet szerint éppen egy kutatás folyik a csillagkapu 9. zárjával kapcsolatban, mikor a bázist megtámadják, és evakuálni kell, hogy máshogyan, mint a kapun át. Azonban a Föld helyett egy ősi Ős-címet tárcsáznak, ami után egy nagyon távoli (értsd: több milliárd fényév) űrhajóra érkeznek, ahonnan meglehetősen nehéz (lehetetlen) a Földre jutni. Így aztán kénytelenek maradni, bár nem minden tökéletes.
Sikeresen felvázolták a jövőbeli epizodikusságot: a hajó kilép a fénysebesség feletti sebességből, tárcsáz egy bolygót, azt felfedezik néhány óra alatt. Közben meg haza akarnak jutni. Ez utóbbi azért furcsa, mert nekem nagyon az jött le (vagy nem figyeltem eléggé), hogy lényegében a Földtől távolodnak. Majd biztos írnak erre valamit.
Az első negyvenöt perc kicsit pörgősebbre sikerült, mivel ugrálgattak az időben a valós idő és az előzmények között. Nem is volt vele különösebben gond, viszont voltak ilyen furcsa, tét nélküli dolgok, amiket nem tudtam mire vélni. Mondjuk a hapsi előtt leesik a fél plafon, és nem tud átmenni, pedig már láttuk, ahogy a jövőben átmegy a kapun, így biztos átjutnak valahogy.
A második rész természetesen már inkább epizódszerű volt, és beállt a normális tempóra, ami abszolút nem baj. Kicsit sötét, de kellemes hangulatot árasztott magából, ami a karakterek ellenszenvessége miatt nem lenne indokolt, ugyanis a geek srácon kívül nem nagyon sikerült megkedvelni senkit, ami nem túl jó. Remélem a későbbiekben valamivel szimpatikusabbakká válnak.
Bár ennek oka lehet a hirtelen sok karakter (az orvosnőtől kezdve az elítélt katonán át a szenátor lányáig mindenkivel találkozhatunk), amikkel nem nagyon tudtak mit kezdeni. Értem én, hogy felvázolni akartak, de inkább káoszos lett így. Ugyanis megismerünk a fontosabb karakterekből egy-egy darabkát, mint halott feleség, egy álom elhagyása vagy hadbűnök elkövetése, de semmi komolyabb.
Amin először meglepődtem, hogy a látvány teljesen rendben volt. Féltem kicsit ettől, de egészen korrektül megoldották. A színészek korrektek voltak, bár a főalak technikust kicsit furcsálltam, és nem tudom, hogy jól állt-e a semmitmondó arc. A legkedvelhetőbb a geek, aki még némi humort is visz az amúgy sötét légkörbe.
Megnyert magának a sorozat, vagy csak én vártam nagyon egy sci-fire. Tudom, hogy ott van a rengeteg Star Trek, vagy a Stargate-ek, vagy a BSG, de nem nagyon tudom rávenni magam, meg nagyon időm sincs, erre a sok évadra. Ez viszont itt van, és a sötét légkörrel felépített epizodikusság tetszik. Talán 7/10, bár túlpontoztam. Mindenképp maradnék.
Bored to Death – 1×01
2009. 09. 25. 13:46
7/10, pilot, sorozatok
3 hozzászólás
Bored to Death – 1×01
(Bored to Death)
Ez a pilot most azért volt furcsa, mert simán hozott iszonyatosan jó pillanatokat, de elég közepeseket is. Először csak 1-2 percet láttam belőle, méghozzá a jobb részből, és akkor megnyert magára, annyira hangulatos volt. Így egészben nézve azonban csak voltak jobb részei, de az egész valahogy nem állt össze teljes egésszé. A noir hangulat sokszor remekül csapott át komédiává, miközben az önparódia és irónia több válfaját is láthattuk.
A főszereplőnk egy író, akit éppen most hagy el a barátnője. Pénzhiányában és írói válságában úgy dönt munkát keres, méghozzá egyik könyvének a főszereplője, egy magánnyomozó lesz. Azonban az egész alakja paródia-szerű, hiszen füvezik és fehérbort iszik. Mindeközben folyamatosan komédia jelenetekbe kerül bele.
Így most nem tudom leírni, de mikor nyomozót játszik minden pillanatában ott a hangulat, a komédia és a paródia. Azonban néha meg nagyon leül a pilot, és csodálkozok, hogy miért nem sikerült kitölteni tartalommal. Kicsit unalmas, vagy túl lassú üteműre szabták és nem tudott eléggé kitűnni. Fura, hogy a legjobb karakterrel folytatott beszéde volt a leggyengébb.
Ugyanis a barát személyében Zach Galifianakis van, akin nem rég még a Másnaposokban nevethettünk. Főszereplő Jason Schwartzman, aki jól hozza a magánnyomozót. A másik főbb alak az öregedő barát, vagy hasonló, méghozzá Ted Danson, akiben érződik a nagy potenciál, bár ezt még nem sikerült eléggé kiaknázni. Hátha majd később.
Ez így most elég össze-vissza volt, de nem nagyon tudok róla írni. Bizonyos pillanatai 9/10-esek, olyan hangulatosak és ironikusak. Máskor meg valahogy szétesik és gyenge lesz. Próbálok átlagozni, de ez így most 7/10. Folytatom még egy ideig, hátha lesz valami. Mert lehetőség van benne, csak nincs mindig kihasználva. Ezért szeretjük az HBO-t.
Family Guy – 1×01 és 6×01
2009. 08. 16. 18:27
4/10, 7/10, egyéb epizódok, pilot, sorozatok
5 hozzászólás
Family Guy – 1×01 és 6×01
(Family Guy)
Szinte magam is csodálkozok, hogy míg ennek az animációs sorozatnak a 6. évadjának első része mennyire bejött, addig a pilotot szinte a teljes érdektelenség jellemezte. Tökéletes példáját láttam, hogy mennyire nem szabad a pilot alapján ítélni. Hiszen, ha az első résszel kezdem, akkor nem folytattam volna tovább. De mivel egy másik évadkezdést néztem először, így talán még folytatom is.
A 6×01 remek epizód volt. A plakáton is látszik, hogy lényegében egy Star Wars paródiát láthatunk. A Star Wars IV: A New Hope c. film történéseit láthatjuk – legalábbis amolyan Family Guy szemüvegen át. Humoros pillanatok, és nagyszerű ötletek váltották egymást, és végre egy tényleg igényes paródia került terítékre. A negyven perces játékidő minden pillanatát tudtam élvezni.
A rengeteg popkultúrai, sorozatos és filmes utalás fel tudta dobni az egészet, és szinte végig nevettem. Feltűnt az American Dad! Roger nevű űrlénye, a Doctor Who jellegzetes időörvénye (és az egyik Doctor is), de még a Dirty Dancing betétdala is. A vége felé a Robot Chicken alázás pedig jó hangulatot adott a végének. Paródiaként, mint a 6. évad első része, remekül működött a Family Guy.
Ezzel szemben a pilot maga volt a borzalom, legalábbis szerintem. Bár megismerhettük az alapkoncepciót, és a szereplők nagy részét, de valahogy az egésznek nem látszott a vége. A humor részét szinte észre sem vettem, talán egyszer mosolyodtam el. Egy adócsalás és abból adódó problémákat veszik górcső alá, de nem sikerült normálisan előadni.
Szerencsére, csak 20 perces volt, így hamar vége lett. A karakterek többségét nem sikerült megkedvelnem (bár a fehér beszélő kutya szimpatikus), bár van itt mindenféle. A zseni, rugby-labda fejű gyerek (úgy 2-3 évesen), a fiatal fiú, a tinédzser lány, az apa és az anya… Nem túl izgalmas és érdekes karakterek.
Teljesen meglepő, hogy a 6×01 remek jelenetei után mennyire nem tetszett a pilot. Nem tudom, hogy folytassam-e, de talán még egy részt megnézek. A humor részt kellene előretolni, hogy valami élvezetes is legyen. A pilot talán 4/10, míg a 6×01 7/10.
Eoin Colfer – Artemis Fowl és az örökkód
2009. 08. 10. 18:37
7/10, fantasy, könyvek
Leszel az első hozzászóló?
Eoin Colfer - Artemis Fowl és az örökkód
(Eoin Colfer – The Eternity Code)
Ugyan az első könyvet egészet dicsértem, a második csak az első szintjét tudta tartani, s semmi újat nem tudott mutatni. Az örökkód azonban már a harmadik rész, ami viszont tudott. Colfer úr megmutatta, hogy kicsit felnőttesebben is tud írni, ha akar. Az első két kötetet kimondottan gyerekeknek írta: egyszerű mondatok, kevés történet, lendületes és gyorsan folyó cselekmény. Itt azonban az egész megváltozott.
Azért nem nagyon, de pont eléggé ahhoz, hogy jobban lehessen élezni az egészet. Colfer hagyott időt a leírásoknak, az embereknek, s az érzelmeknek is. A karakterek sikerült jobban kibontani, s még némi jellemfejlődés is érzékelhető. Viszont megmaradt a lendületessége, azonban most az egész több mindennel párosult. A humoros párbeszédeket sikerült kellően visszafogni, és a történetet is megfelelően bonyolítani.
Artemis, a tizenéves csodagyerek újra belekeveredik a tündérek ügyeibe. Illetve, most is inkább ő keveri bele a tündéreket. Egy amerikai bűnöző, Jon Spiroval való üzletelés közben nem várt fordulatok lépnek elő, és kénytelen a Nép segítségét kérni. Kénytelenek segíteni, ha nem akarják civilizációjuk gyors pusztulását. Így Artmis tervet sző, s az ismert karakterek bevetésre indulnak.
Olyan érzésem volt a könyv olvasása közben, mintha egy bank kirablásáról szóló történet lenne, némi fantasy-vel fűszerezve. Lényegében nem is szól másról. A történet néha kicsit megcsavarodik, persze nem túlzott mértékben, s most már azzal sem kell foglalkoznunk, hogy ki a gonosz (az első részben kevésbé volt egyértelmű).
A sztori kicsit bővebben lett kifejtve, s a kalandtörténet végre némi érzelmet és értelmet is kapott. A nevek fordításával még mindig nem vagyok kibékülve. A regény a céljának megfelel, s igazi ifjúsági fantasy-t kapunk. Én várom a folytatást. Ez a könyv úgy 7/10.
Being Erica – 1×01
2009. 07. 17. 16:00
7/10, pilot, sorozatok
3 hozzászólás
Being Erica
(Being Erica)
Erre nem számítottam. Bár a legtöbben szerették, én mégis tartogattam, mert ugye csajos sorozat. Persze ez alapvetően nem lenne gond, hiszen ebben a műfajban is vannak remek sorozatok, de azért mégis könnyű melléfogni. Féltem, hogy nem tudom megszeretni, és mégis. Nagyon meglepődtem. Kellemes, feelgood sorozat szerethető karakterrel és egy kis csavarral.
Erica élete mellékvágányra vetődött. Kirúgták a munkájából, ahova túlképzett volt, a pasija úgy tűnik, hogy nem akarja látni, s a családjával sem felhőtlen a kapcsolat. Azonban (egy poénos jelenet után) találkozik Dr. Tommal, aki meg akarja változtatni az életét. Erica mindenért a rossz döntéseit okolja, s szerinte ezért siklott ki az élete.
Épp ideje ezen változtatni, s Dr. Tommal visszautaznak a rossz döntéseihez, s Erica újraéli a napjait, úgy, ahogyan kell. Vagy legalábbis próbálkozik. Természetesen ebből elég sok humor vetődik fel, hiszen lenézi a tiniket, a saját öltözetétől elneveti magát, stb. Igazából ez egy feelgood sorozat, ugyanis a hangulat nagyon a helyén van.
Erica karaktere teljesen szerethető, úgy 20 perc után. Mellette Dr. Tom a sok poén szállítója, és szimpatikus karakter. Ketten együtt elviszik a sorozatot, de a többiekkel nem is nagyon foglalkoztak. A későbbiekben ki kellene őket jobban bontani, mert így nagyon egysíkúak lesznek.
Kíváncsi leszek, hogy ez a “rossz döntések helyrehozása” mennyire lesz kihatással a jövőre, mert valahogy ezt is meg kell oldaniuk. Dr. Tomtól kaptunk sok életvezetési tanácsot, ami kicsit csöpögőssé teszi, de még az elviselhető mennyiségben. Talán a guilty pleasure hatás is érvényesül, de pont ezért jó.
Valójában teljesen szerethető valami, és tudtam élvezni, amire nem számítottam. Alkalomadtán folytatom, mert van benne potenciál, s ez az időutazás is jó ötletnek bizonyult. Így 7/10, mert jobb volt, mint a másik guilty pleasure, ami a “folytatnom kellene, csak időm nincs” kategória tagja, a Privileged.
Harper’s Island – 1. évad
2009. 07. 15. 18:32
7/10, sorozatok, spoiler, évadkritika
6 hozzászólás
Harper’s Island – 1. évad
(Harper’s Island)
Vegyes érzések kavarognak bennem, mert volt egy remek, izgalmas, horrorisztikus és feszültséggel teli része, de mindezt lehúzza az unalmas, szappanoperai rész, a párbeszédek és a klisék. Mert bőven van hibája a Harper’s-nek, s bár a 13 rész között van jobb és rosszabb is, azért élvezhető egy sorozat. A végére különösebb csavart nem kaptunk, hiszen egy idő után elég sok minden kitalálható volt, de ettől függetlenül néhány érdekes fordulat is történt.
Tovább a teljes cikkre, amely már spoileres lehet »