A ‘6,5/10’ kategória bejegyzései
A hercegnő és a béka – a Disney visszatért?
2010. 08. 12. 19:25
6,5/10, DVD, filmek
1 hozzászólás
A hercegnő és a béka
(The Princess and the Frog – 2009)
A klasszikus, 2 dimenziós mesék legnagyobbja, a Disney az utóbbi években nem tökéletes, de már 3D-s filmekkel jelentkezett, most viszont újra megpróbálkoztak a régi idők animációjával. Vissza talán nem is tért a korábbi önmagához, de ha továbbra is ezen az útvonalon marad, néhány év múlva újra régi dicsőségében szerethetjük a mesegyárat. A hercegnő és a béka tipikus Disney, annak minden előnyével és hátrányával.
Mindenki ismeri a klasszikus békakirály történetét, akit ha megcsókol egy igazi hercegnő, akkor visszaváltozik a daliás királyfivá. Az amerikai New Orleans-ban a főszereplő hölgy a legkevésbé sem hasonlít egy hercegnőre: rengeteget dolgozik, szórakozni nem jár, csupán az álmát hajszolja, ugyanis egy éttermet akar nyitni apja emlékére. Azonban az események folytán mégis megcsókol egy beszélő békát, most viszont nem a nyálkás kétéltű lesz herceg, hanem a pincérlány válik békává.
A történet nem sok csavart ígér, nem is kapjuk meg. Tulajdonképpen nem sok eredetiség, vagy újítás van a filmben, a rengetegszer használt Disney-sablonokat alkalmazza. Közhely- és giccs-rengeteg, kötelező happy end és már-már bárgyúan ható történetvezetés. Egy-két mese ismerete után könnyedén megjósolhatjuk a következő jelenetet, azonban mindez nem válik igazán zavaróvá, ha engedjük a bennünk lakozó gyermeket szórakozni. Kissé üres és semmitmondó, ezeréves bölcsességeket és kliséket hangoztat, de talán közben egy kicsit elbájol is.
A karakterek sem hordoznak túl sok értelmet és újdonságot, inkább papírmasé jellemeket fedezhetünk fel. Az afroamerikai főhősök már az új Disney-t hirdetik, mellettük a főgonosz olyan, amilyennek lennie kell. Azonban csapódott hozzájuk egy jó kedélyű, sokszor kimondottan vicces aligátor, illetve a hősszerelmes, de humoros szentjánosbogár, akik ketten feldobják az egész film kellemes hangulatát.
A még nem modern mesékben igen gyakran találkozhattunk dalbetétekkel, most is van belőle bőven. Lépten-nyomon felcsendül egy-egy dal, szinte már musicalnek ható módon, s még ha ez inkább időhúzásnak is minősül, azért folyamatosan fenntartotta a vidám légkört és még tovább javított a hangulaton. A látvány tökéletes, igazi 2D-s animáció, nagyszerűen mutat. Igazán készíthetnének többet is, de majd talán e film után.
Nem tökéletes, sokszor elég bután és sablonosan hat, de a remek látvány, a jó humor és a kellemes dalbetétek nagyrészt kárpótolnak. Talán több erőfeszítéssel kikiálthatnánk a Disney stúdió visszatérését, egyelőre csak annyit mondhatunk, hogy majd egyszer visszatér. 6,5/10-nél többet nem érzek jogosnak, de ettől függetlenül jól szórakoztam, s bizton állíthatom, hogy tökéletes gyerekfilm.
FlashForward – vége a sorozatnak
2010. 05. 29. 21:17
6,5/10, sorozatkritika, sorozatok, évadkritika
Leszel az első hozzászóló?
FlashForward
(FlashForward)
A sorozat, mely remek lehetett volna, de valahol az írók tollvonásai között elveszett. Rengeteg potenciál lakozhatott volna benne, de valamiért úgy döntöttek, hogy inkább eldobják mindezt és egy buta, gyenge megvalósítású, agyatlan sorozatot dobnak össze, mely sem izgalmat, sem feszültséget nem tud fenntartani 5 percnél tovább, hiszen rögtön elszúrják valamivel, hogy még véletlenül se szórakozzunk jól.
Az évad alatt nem sokat változott az alapszituáció, hiszen egy kis közösség életét követhetjük végig attól a naptól kezdve, amikor az összes ember elájult 2 perc 17 másodpercre, hogy betekintést nyerjen az évvel későbbi jövőbe. Az FBI-nyomozással folyamatosan sokak életét megváltoztatta ez a kitekintés, többeknek pozitívan, hiszen van aki szerelemet talált, míg még többeknek negatívan, ugyanis jobban járt volna, ha nem tudja, hogy mi lesz április végén.
Az igazság az, hogy az írók túl nagy fába vágták a fejszéjüket. Sokat akartak bemutatni, sok karaktert és sok személyes történetet szerettek volna megeleveníteni, s mindezt úgy, hogy még értelme is legyen, a gond csak az, hogy mindez nem sikerült. Sokszor dobtak be buta és logikátlan megoldásokat, amit csak tetőztek az állandó részvégi cliffhanger-parádéval. Majd’ minden rész végén láthattunk egy-egy érdekesebb momentumot, amit a következő rész végén teljesen jelentéktelenül és érdektelenül elintéztek, így aztán egy idő után még véletlenül sem sikerült felkelteni az érdeklődést.
Emellett folyamatosan voltak olyan húzásaik, amikre még véletlenül sem lehetnének büszkék, hiszen a B-filmes hatásvadászattól (Mark fut a fináléban) a karakterekkel való mostoha bánásmódig minden olyanra volt példa, amit nem lett volna szabad elkövetni. A karakterek egy része csupán üresjáratként, funkciótlan mellékszálként működött (pedig Gabriel jóval érdekesebb lehetett volna), de még ezeket sem sikerült érdekessé tenniük. A Bryce-Nicole-Keiko hármasból aranyos, bájos szerelmi történetet lehetett volna kihozni, ehelyett regéltek egyet a sorsról és a végzetről, s teljesen véletlenszerűen léptek.
Ez pedig az egész évadra igaz volt, hiszen minden egyes pillanat vagy szereplő, csak előbukkant a semmiből és mindenféle érzelmi vagy akár értelmi töltet nélkül cselekedtek, s még csak a végső alkalmat sem sikerült úgy felépíteni, hogy azt lehessen mondani, valamit ért az eddigi szenvedés, és nem csak a nyomozás közti tölteléket szolgáltatta. Egyedül a Szakáll-féle lánykeresésnek (ami egyébként kicsit giccses, de korrekten felépített volt) lehetett eredménye, de az is csak a következő évadban vált volna teljesen világossá.
Pedig a karakterek közti motivációkat és vívódásokat jobban is kifejthették volna, ugyanis maradt volna tér bőven. Ehelyett már-már random megléptek dolgokat, és még véletlenül se fejtettek ki semmit. Az egész súlytalan és céltalannak érződött, ez különösen megnyilvánul Oliviánál, akinek a Lloyd és Mark közötti játékával érdekesebbé is tehették volna a végső pillanatot, de ehelyett a karaktert lebutították, s ez ugyanúgy jellemező majdnem mindenkire, már csak azért is, mert nem akarták bonyolítani, vagy tovább mozgatni őket, hiszen még a beteljesüléseket is gyengén oldották meg.
Mindezek ellenére azt kell mondanom, hogy annyira rossz még sem volt ez a 22 részes évad, hiszen nekem a szintén high concept V-nél jobban tetszett. Nehéz lenne megindokolni, mégis valahogy érdekesebb volt nézni a különböző reagálásokat az ájulásokra, de már maga a főszál (okozók, indítékok, különböző személyek szerepe) is jobban le tudott kötni. A sok céltalanság ellenére a karakterek is jobban érdekeltek (mondjuk Szakáll vagy Mark legkevésbé), vagy legalábbis jó volt nézni a Bryce-féle lányokat a céljuk keresése közben, vagy éppen Simon igazságkeresését, hiszen utóbbi személy talán az egyik legkorrektebb figura lett.
Talán legkevésbé a látványra lehet panaszkodni, hiszen még ha nem is volt sok nagyobb látványelem, ami volt, azt azért jól megoldották. Még a színészek is tették a dolgukat, mint Joseph Fiennes, John Cho, Zachary Knighton, Jack Davenport, Dominic Monaghan a férfiaktól, vagy Peyton List, Sonya Walger, Christine Woods a lányoktól, még ha csak eyecandyként is voltak jók. Mindenesetre kíváncsi lennék, hogy mit kezdtek volna a következő évadban, s habár láttuk az alapját, reménykedni lehetne, hogy tanulnak a hibájukból és normálisabban adják elő.
Szó sincs arról, hogy nagyon rossz lenne, csupán arról, hogy lehetett volna jobb is, hiszen a jelenlegi szituáció közel sem volt kielégítő, ugyanis a karaktereken már rögtön elbukott a sorozat. Sokat akartak, de mindezt nem tudták értelmesen és szórakoztatóan előadni, noha talán kevesebb szereplővel jobban működhetett volna. Jobban örültem volna, ha ebből lesz következő évad, s nem a V-ből. Ez így nekem 6,5/10, csak mert több, mint az előbbinek.
Legend of The Seeker – 2. évad
2010. 05. 27. 13:59
6,5/10, sorozatok, évadkritika
3 hozzászólás
Legend of The Seeker – 2. évad
(Legend of The Seeker)
Véget ért a könyv alapján készült fantasy sorozat 2. évadja is, amely a jelen állás szerint az utolsó is lesz. Szívesen mondanám, hogy nagyon sajnálom, de nem tudom, hiszen ez az évad nem kevés kívánnivalót hagyott maga után, bár nagy része korrekt volt. Az mindenesetre érdekes, hogy az évad általában az évad eleji színvonalat tartotta, amiről már akkor sem túl jól nyilatkoztam – habár jobb részek is voltak, még ha nem is túl nagy számmal.
Az előző évad végén valahol ott hagytuk abba, hogy Richard, Kahlan és Zedd legyőzték az ellenséget, bár ezzel a fegyelemmel fenntartott rend felbomlott, és néhol anarchiába süllyedt a birodalom. Azonban komolyabb veszély is fenyegeti a világot: a Teremtő ellensége, az Őriző akarja leigázni. Fel is szakadt az Alvilág és az élők világa közötti Fátyol, s ezen át mindenféle gonosz teremtmények özönlenek az emberek ellen, s ha a Kereső és Cara-val kiegészült kis csapata nem állítják meg, a gonosz győzedelmeskedni fog.
A történettel alapvetően semmi gond nincs, kellően izgalmas és szórakoztató tudna lenni, ha írnának hozzá érdekes epizódokat. Az évad közben előbukkanó elemek (Nővérek, Rahl) pedig tovább színesíthették volna, azonban ezt nem sikerült teljesen megvalósítani. Az írók nem (s így évad közben én sem) éreztek elég alapanyagot benne egy 22 részes évadhoz. Így kénytelenek voltak epizódtörténeteket alkotni, melyek amolyan fillerként nem kapcsolódtak a főszálhoz, hanem önállóan is egységet alkottak (volna). Ezzel nem is lett volna gond, ha ezt élvezhetően meg tudják írni, s nem csak éppen kitöltik a heti 42 percet sok üresjárattal és újrafelhasznált elemmel (Kahlan-Richard szerelem).
Tavaly én végig állítottam, hogy a Seeker működhetne epizodikus formában is, és egy lazán összekapcsolódó szállal lehetne némi átívelő történetet is adni neki. Már az első évadban is volt filler rész, de kevesebb és jobb formában, s igazából nem is volt rá panaszom. Itt viszont, vagy túl sok felesleges részt raktak bele, vagy csak nem tudnak írni feszes, akciódús és legfőképpen értelmes történeteket, de nem működött. A részek egy része ugyan szórakoztatott, de az évad közepe táján átcsapott unalomba nálam.
Az állandó logikátlanságok és butaságok (a nővérek vajon fán teremnek?) már-már B-filmes jelleget kölcsönzött a sorozatnak, de folyamatosan jelen volt az az érzetem, hogy az írók nem értik a dolgukat, nem profik – csupán agyatlan akciójeleneteket és mindenféle őrültségeket halmoznak egymásra, és úgy érzik, hogy már meg is van az adott rész. Ezek mellett voltak érdekes, szórakoztató, sőt, remek pillanatok is, talán inkább az évad első felében.
A karaktereket kellően tudták mozgatni, főleg Carának örültem, bár jóval több van a figurában, mint amennyit megmutattak. Kahlan és Richard szerelme klisévé vált, és az állandó ismétlés és hivatkozás után elvesztette minden aranyosságát és bájosságát, amiért igazán kár. A látványra vagy csak az első részekben nem ügyelnek, vagy csak nekem tűnik fel minden, de az évadban talán egyszer-kétszer volt még probléma, egyébként kimondottan szép volt. Talán a legkevesebb gond még a színészekkel volt, ők megtettek mindent a nézők szórakoztatásáért – nem az ő hibájuk, hogy nem írtak hozzájuk jó sztorit.
Nem mondom, hogy teljesen negatív, vagy abszolút rossz lett volna az évad, közel sincs így. Azonban nem igen emelkedett átlagos fölé, és gyakrabban unatkoztam, vagy szörnyülködtem az epizódokon, mint kellene, talán ez nyomja rá a bélyegét az egész évadra. Izgalom, feszesség és pörgés kellett volna több a sorozatnak, ezért most nem sajnálom annyira a kaszát. Részemről ez maximum 6,5/10, bár legalább a finálé korrektebb (7,5/10) volt.
Nancy ül a fűben – 5. évad
2010. 05. 15. 14:43
6,5/10, sorozatok, évadkritika
Leszel az első hozzászóló?
Nancy ül a fűben – 5. évad
(Weeds)
A jobb napokat is megélt sorozatnak még tavaly lement az 5. évadja is, s kicsit sajnálom, hogy csak most kerítettem sort a megnézésére, mert alapvetően nem volt ez annyira rossz. Természetesen már rég elfelejtettük az első két évad színvonalát, hiszen azóta hullámvasutazunk, mint most is, ugyanis a 13 rész alatt akadt nagyszerű, szórakoztató és élvezetes, de az igazság az, hogy untató, zavaró és kimondottan rossz is.
Nem akarok spoileresen írni, így csak annyit mondanék, hogy Nancy-t és kis csapatát ezúttal is eléri a legtöbb baj, ami megtörténhet. Ezúttal is mindenbe belekeverednek a mexikói drogmaffiától kezdve a letartóztatáson át egészen a lövöldözésig is, de sajnos nem volt minden elkövetett lépés tökéletes. Elsősorban az Estaban-szállal éreztem nagy problémákat, de folyamatosan bennem motoszkált, hogy felejtsék el végre ezt a fajta drámát, és ugorjunk a komédiára, ugyanis az előbbi teljes csőd volt, míg utóbbi mentette meg az évadot.
A drámázós nyavalygás Nancy és a mexikói körül nem találta meg azt az irányvonalat, amelyet követnie kellett volna. Erőltetik a komolyabb és ütősebb pillanatokat, de nem sikerült igazán jót írni. Maga a főszereplő karaktere lett ellenszenves az évad alatt, vagy csak egyszerűen nem jó részeket írnak neki, nem tudom, de az biztos a szememben, hogy ez így nem működik. A Pilar-rész különösen katasztrofálisan jött össze, bár megvallom, hogy a cliffhanger tetszett, és ha nem rontják el, akkor érdekesebbé tehetik a következő évadra.
Mindezek mellett ott vannak a többiek, akik elsősorban komédiázni próbálnak – vegyes sikerekkel. Andy-nek tökéletesen működik: szürreális, humoros és szórakoztató pillanatok jelzik, talán ő a legnagyobb pozitívuma jelenleg a sorozatnak. A Shane-irányvonal, ezzel az ifjúkori gengszterkedéssel és dílerkedéssel még inkább semleges szerintem, legalábbis nem mindig tudják eléggé feldobni valamivel a komédiával átszőtt drámáját, melyben nemi betegségtől tanárverésig minden előfordul.
Silas, aki talán a kedvenc karakterem, ezúttal is Douggal együtt vállalkozott, s ha bár Doug figurája nem túl szimpatikus, el kell ismerni, hogy vicces és szórakoztató dialógokat írnak neki, amivel jelentősen hozzájárul az élvezethez, hiszen a kimaradtak, élükön Celiával teljesen feleslegesek. A nő karaktere már csak szenved, s ha bár néha jó beszólásai és fellépései vannak, egyszerűen untatott és idegesített folyamatosan, de már a korábbi epizódokban is.
Talán kicsit elfáradt a sorozat, nem igazán találja a helyét Mexikóban, és ideje lenne valamivel feldobni vagy legalábbis felfrissíteni a légkört. Néhány humoros rész még kevés a teljes sikerhez, ahhoz a dramedy műfajból a drámát is szállítani kellene, de élvezetesen és jól megírtan, mely most nem igazán sikerült. Részemről egy gyengébb 6,5/10, de várom a folytatást – hátha.
A titánok harca – 3D-s film 3D nélkül
2010. 05. 02. 13:46
6,5/10, filmek, mozi
Leszel az első hozzászóló?
A titánok harca
(Clash of The Titans – 2010)
Először is meglepődtem, ugyanis a filmben pozitívan csalódtam. Az általános vélemény következtében a Percy Jacksonhoz hasonló badarságot vártam, s az igazság az, hogy ennél egy kicsit komolyabbat kaptam. Ettől függetlenül a Titánok nem lesz az év nagy filmje, de még csak a legjobb blockbuster sem, hiszen nem sikerült maradéktalanul élvezni, bár voltak olyan jelenetek, amikor jól szórakoztam.
Az istenek között nem tökéletes a viszony. Hádész, az Alvilág ura folyamatosan próbálja megdönteni Zeusz hatalmát, de egészen eddig sikertelenül. Most azonban az emberek, akiknek a főisten a hatalmát köszönheti, fellázadtak az istenek ellen, akik nem voltak mindig kegyesek. De kénytelenek hamar rádöbbenni, hogy az istenek mennyivel hatalmasabbak, s az egyetlen reményük, Zeusz isten fia, a félisten, Perszeusz, aki útnak indul a titánok ellen.
A filmtől nemes egyszerűséggel nem kell semmit várni. Természetesen én sem vártam jól elkészített drámát, ötletes jellemfejlődést vagy izgalmas történetet, ellenben szerettem volna jól szórakozni a 3D-s látványtől és az audio-vizuális orgiától, mellyel kiegészítik a titánok és szörnyek elleni csatározást. Az én problémám, hogy ezt nem kaptam meg maradéktalanul. A film sokszor leült és untatott, a csatározások közti időt nem sikerült jó tartalommal kitölteni, hiszen a forgatókönyvírók nem remekeltek, bár közel sem lőttek el hatalmas őrültségeket, még ha a görög mitológiát nem is ismerik Hollywoodban.
A százéves közhelytől duzzadó történet mellé kaptunk sok karaktert, akiknek csupán szerepet felejtettek el írni. Még csak meg sem ismerjük őket, nemhogy árnyalást vagy némileg kreatívabb figurát láthatnánk – erre tökéletes példa a céltalan és már-már felesleges Io karaktere, vagy a jobb sorsra érdemes harcoscsapat, akiktől legalább néhány poént vagy ütősebb beszólást várnánk, de csak eltűnnek a vászon forgatagában. Az egyetlen jó karakterben (dzsinn) pedig az volt a legjobb, hogy meg sem szólalt.
A látvány legalább rendben volt, vonhatnánk le a következtetést, de ez sincs teljesen így. A 3D-s élmény teljesen kimaradt a filmből, mondhatni jobban nézett ki szemüveg nélkül, mint abban. Az újrakonvertált látványvilágban legalább a szörnyek jól mutattak, hiszen mind a kráken, mind az óriás skorpiók megfeleltek a modern kor elvárásainak. Ehhez kapcsolódóan korrekt dramaturgiai munkát, és jól elkészített filmzenét kaptunk, mely elég sokat dobott a nem makulátlan filmben.
A színészek is csak vergődtek a gyenge karakterükben, nincs kibontakozási lehetőségük, főleg Liam Neeson Zeusza feszengett az irreálisan csillogó páncéljában, de Ralph Fiennes Voldemortként dramatizáló figurája sem lett sokkal szerencsésebb, bár még a jobbak közé tartozik. Ezzel szemben Sam Worthington jól adta a mimikahiányos, tógás akciósztárt, vele legalább ezért nem lehet kötekedni. A jobb napokat is megélt Gemma Arterton csak szenvedett az eyecandy szerepben, de Mads Mikkelsennek sem jutott túl jó figura, még ha próbálkozott is kihozni a maximumot.
Gyenge kivitelezéssel elkészített filmről van szó, ami minden problémája ellenére is rendelkezik jó jelenetekkel, ahol azért szórakoztató tud lenni. Néhány jó pillanattal és jól kinéző szörnyekkel büszkélkedhet a film, s a mitológia és értelem hiányán nem szabad meglepődni, azonban a hiányos 3D-s jeleneteken már annál inkább – a konvertálás nem tűnik másnak, mint egyszerű rablásnak. A film megtekintése 2 dimenzióban és agy nélkül ajánlott, részemről 6,5/10, melyet még így is soknak érzek.
Komfortos mennyország – giccses halál
2010. 04. 06. 17:01
6,5/10, DVD, filmek
6 hozzászólás
Komfortos mennyország
(The Lovely Bones – 2009)
A Peter Jackson által jegyzett filmben két dolog dominál: a dráma és a giccs. De az előbbi erőssége nem érvényesül igazán, s a feszült és izgalmas thriller helyett egy feelgood tinifilmet kapunk irgalmatlan sok giccses és szentimentális elemmel, melyek nélkül ugyan a 130 perces játékidő lecsökkenne, de az élvezeti faktor jelentősen megnövekedne, bár a mondanivaló még így is rettentően furcsa és pesszimista: halottnak lenni jó.
A 14 éves Susie Salmont meggyilkolják. Ezt ő meséli el már a film első perceiben, majd a történet folyásával mi is megismerjük az eseményeket. A brutális halál után továbbnézi az eseményeket, s kénytelen szembesülni családja gyászával. A menny és a Föld között tovább “élve” figyelheti a gyilkosának mozdulatait és cselekedeteit, de közbeavatkozni nem tud, nem tehet semmit. A bizakodás, a továbblépés és a tagadás köztes állapotában a családja is meg akarja tudni, hogy mi történt a lánnyal.
A film első 45 perce még jól lett összerakva és korrekten mutattak mindent, míg a gyilkosság után lényegében két részre szakadt. Az egyikben Susie nézi a valóság eseményeit, de giccses, szirupos és ízléstelen jelenetek során, míg a hangulatot a ‘70-es évek Amerikája dobja fel, hiszen a Földön játszódó jelenetek a film végéig jól működtek. A gyilkos keresése és az “állat” további ténykedése végig feszült és izgalmas jeleneteket adott, de maga a gyilkosság is horrorba illő perceket teremtett.
A rendezés során valami félresiklott, hiszen nem tudom, hogyan sikerült remek jeleneteket nagyon rosszal felváltaniuk. Végig érezni a kontrasztot, mely átjárja az egészet, de belekerültek olyan elemek is, melyeknek szerintem semmi keresnivalója a filmben (mennyei barátok, végső csók). Az érzelmi szál a családnál elég erős volt, és rá lehetett volna építeni, de helyette nagyobb hangsúly került a lány barátjára, illetve a vele való szerelemre, ami miatt különösen gyenge jeleneteket láthattunk.
A morális mondanivaló sem éppen kellemes, s én a halál nagyszerűségét és az élet borzalmasságát éreztem ki, ami alapvetően nem a legjobb ötlet. Vizualitásilag remekelt viszont a film, hiszen a giccses, mennyei környezetet szépen sikerült megteremteni. A ‘70-es évek világa nagyszerűen lett megalkotva. A szereplők szintén jók voltak, elsősorban a gyilkos, Stanley Tucci, aki jól hozta, de mellette Mark Wahlberg és Rachel Weisz is feltűnt, sőt, mellékszerepekben még Susan Sarandon és Michael Imperioli is megjelent.
Végig az volt az érzésem, hogy ebből jobbat is ki lehetett volna hozni, kevesebb szerelemmel és giccsel, de több thrillerrel és feszültséggel. A drámai elemek kaphattak volna jelentősebb szerepet, talán akkor a végeredmény is fogyaszthatóbb lenne. A végeredmény így elég kétséges lett, de egyszeri megnézésre még tudom ajánlani. Így nekem 6,5/10, remélem Mr. Jackson legközelebb valami jobbal rukkol elő.
Precious – tömény dráma Harlemben
2010. 03. 03. 13:40
6,5/10, DVD, filmek
Leszel az első hozzászóló?
Precious
(Precious: Based on the Novel Push by Sapphire – 2009)
A 6 Oscar-díjra jelölt alkotás kőkemény dráma. Nem könnyítették semmivel, semmi vidámság nincs benne, s a boldogság is csak 10 percre jelenik meg. Ennek folytán az élvezeti rész is problémás lehet, ugyanis nehéz átérezni és élvezni az ilyen komoly pillanatokban bővelkedő filmet, s talán a Precious is itt bukott el. Nem enyhítették semmivel a komoly perceket, így még a nagyszerű színészi játék és a jó párbeszédek is akadályokba ütköztek.
A film Precious-ről szól, aki 16 életévében már a második gyerekével várandós, míg otthon az édesanyja veri és nem törődik vele, a néha hazalátogató apja (és gyermekeinek apja) meg molesztálja. Nincs túl sok esze, az értelmi képességei elég gyengécskék. Amikor azonban egy új “alternatív” iskolába kerül, felcsillan előtte a jobb élet lehetősége, vagy legalábbis megjelenik a remény, hogy valaha lesz normális élete.
Az irreálisan hosszú címből látszik, hogy Sapphire regényén alapszik, így van alapja a filmnek, amelyet jól ki is használ. Szépen megírt párbeszédek és kiélezett drámák váltják egymást. A halmozottan hátrányos helyzetű Preciousnek komoly problémái vannak, s nem úgy tűnik, mintha könnyedén ki tudna belőlük lábalni. Az adott szituációkat pihenést nem ismerve tárják elénk, amelytől az egész megüli a gyomrunkat, s már-már zavaróan életszagú az előadásmód.
A megkapó és megindító dráma olykor szívszorító és érzelmes pillanatokat mutat be, de ehhez szépen hozzájárul a karakterek összjátéka is. A közöttük lévő kapcsolatot és motivációkat valóságosan és kidolgozottan adják elő, ami az egész történet élvezhetőségéhez hozzásegít. A figurák megfelelnek a céljuknak, mind tökéletesen festik le az adott személyt, érzést vagy hangulatot, amelyet képviselnek. Márpedig érzésből van elég, pont amennyit a nem túl szerencsés főszereplő lány birtokol.
A színészek erősítik meg igazán a valóság képét, és hitelesen játsszák el a ráírt karaktert. A főszereplő Gabourey Sidibe-nek ez az első filmje, de érzékletes és valósághű marad, míg édesanyja szerepében Mo’Nique remekül adja elő az önző, kapzsi, szinte féreg stílust, amelyet ráírtak. A kisebb mellékszerepekben játszó énekesek, Mariah Carey és Lenny Kravitz csak cameo-szinten van jelen, így nem sokat mutatnak tehetségükből.
Nehéz, felkavaró és tömény dráma egy hátrányos helyzetű lányról, akinek az életben nem sok szépség és boldogság adatott meg, de ettől függetlenül végig erős tudott maradni. Nem mondom, hogy végig sikerült élvezni, hiszen elég erősen adagolták a komoly helyzeteket és drámai pillanatokat. Ezek miatt tudok csak 6,5/10 pontot adni rá, pedig alapvetően nem rossz film.
9 – utópia rongybábukkal
2009. 12. 14. 13:50
6,5/10, DVD, filmek
Leszel az első hozzászóló?
9
(9 – 2009)
A film, amelyet Tim Burton producersége adott el. Valahogy így lehetne jellemezni a korábbi rövidfilmből készült alig másfél órás animációt, s talán nincs is másként. Shane Acker rendezte, ahogy a 2005-ös rövidfilmet is, de ami fontosabb, s nevesebb, az Tim Burton neve a producerek között. Azonban a film legnagyobb gondja a forgatókönyv, ami valahogy nem jött ki jól. Sokkal több potenciál van a filmben, s így kár, hogy csak ennyit kaptunk.
Egy disztópikus jövőt láthatunk, ahol az emberek kihaltak egy globális háború után, azonban a világon még él egy tudós által létrehozott 8 rongybábú, és néhány gép, aki őket fenyegeti. Ekkor kel életre 9, az utolsó baba, aki felbolygatja az eseményeket, és kiderül, hogy nem lehet a túlélést csupán menekülésre feltenni, főleg akkor nem, ha a barátaink veszélyben vannak.
A legnagyobb probléma pont a szűkre szabott, kevesebb mint másfél órás játékidő. A történetet nem igazán sikerült kibontani, s a karaktereknek sem volt elég idejük kibontakozni. Nem ismertük meg teljesen ennek az apokaliptikus világnak a létrejöttét, csak kimondottan amennyit szükséges volt. Engem érdekeltek volna a múltidéző visszaemlékezések, vagy legalább a történet kicsit tovább nyújtása.
A forgatókönyvben lévő lyukakat illett volna kompenzálni legalább a látvánnyal, ami részben sikerült is. Nagyon szépen alkották meg a karaktereket, vagy a világot, azonban én hiányoltam az egész világot áttekintő képsorokat. Amennyit láthattunk, mindenhol törmelék, roncs és holttest van, de a nagyobb képekről hamar elkapták a kamerát.
Nem volt igazi hangulat sem, talán pont ezek miatt az elmaradt képek miatt. Meg lehetett volna teremteni egy kicsit nyomasztó, szomorú, utópikus hatást, de ez nem mindig sikerült. Az akciók pörgése mellett nem nagyon hagyták, hogy kicsit elmélkedjünk is, és ez nem feltétlen volt szerencsés. Az animációs film sablonjai nem érvényesülnek, ez kimondottan nem mese, sokkal inkább a Coraline-hoz lehetne hasonlítani.
A rövidfilmet is érdemes megnézni, mert elhozza kicsiben a filmet, de a nagy testvére sem rossz a maga nemében. Kicsit kevésnek éreztem, örültem volna, ha tovább viszik a történetet, és kicsit jobban kifejtik a gondolatokat, de a nagyszerű látvány nem tudott mindenért kárpótolni. Több is lehetett volna benne, talán egy kicsit nagyobb költségvetéssel, de ez így most csak 6,5/10, így is sokat kapott az érdekes alapfelvetésért.
2012 – igazi látványfilm a világ végéről
2009. 12. 08. 14:27
6,5/10, filmek, mozi
Leszel az első hozzászóló?
2012
(2012 – 2009)
Attól lesz a 2012 igazi látványfilm, hogy semmi mással nem törődtek, csak a látvánnyal. A film minden pozitívuma a nagyszerű kinézet, ami sajnos még közel sem elég egy 158 perces filmnek. Furcsa belegondolni, hogy ha itt áll ma a technika, akkor egy normális forgatókönyvvel, értelmesebb ötletekkel és jobb vágással mi mindenre lettek volna képesek, erre most kénytelenek vagyunk beérni egy közepesnél kicsit jobb filmmel.
Tehát, mint régen a maják megjövendölték, 2012-ben van a Föld lejárati dátuma, és akkor minden katasztrófa, ami eddig csak egyesével fordult elő, az most egyszerre tör ránk. Az eseményeket több szálon át is követhetjük, s hogy még valamennyire át tudjuk érezni az eseményeket, ezek közül az egyik egy elvált, amerikai család, hiszen még sem rendelkezünk mindannyian egymilliárd euróval, hogy jegyet válthassunk az első évbe.
Roland Emmerich munkásságát (A függetlenség napja, Holnapután, Godzilla) lehet szeretni, mindenesetre el kell ismerni, hogy nem tudja a pénzt megfelelően szétosztani. Valamilyen indoknál fogva úgy döntött, hogy nem szükséges különösebb pénzt költeni a forgatókönyvre, és remek dolog az, ha az összes létező klisét, sablont, ismétlést és újrahasznosított karaktert viszontlátjuk a vásznon. Viszont a látványra annyit költött, amennyit nem szégyellt.
Furcsa volt az elmúlt évek katasztrófafilmjeinek összes momentumát megfigyelni néhány perc alatt, pedig nem feltétlenül mutatott túl jól. Láthattuk az elvált szülőket, akik még azért szeretik egymást, a rémisztően bunkó politikust, összeesküvést elméletet-gyártó rádióst, a nemes-szívű elnököt, vagy éppen a két ronda és a két “cukigyereket”.
Mindenféle logikai bukfencet és közhelyet elkövettek, és olykor már csak nevetni lehetett az őrültségeken. Annyira nem volt komolyan vehető a film, hogy megengedtek maguknak olyan ismétléseket, hogy a kis család a katasztrófa közepette ugyanúgy menekül limuzinnal, kétmotoros repülővel, lakókocsival, hatalmas ruszki géppel, luxusautóval és hajóval is. A logika szinte mindig csődöt mond, ha a szkriptről van szó, és érdekes volt röhögni olyan dolgokon, hogy 6 ember veszélyezteti az emberi faj fennmaradását.
Az emberi érzelmek hatására alapozás (elég hatásvadász módon) még működhetett volna, ha a túlélésért kicsit több ember küzdene. Nem túl szerencsés, hogy mennyire hidegen hagy az, hogy egy orosz milliárdos túléli-e a katasztrófát, mikor engem már rég maga alá temetett egy cunami. Az emberi érzelmek fontosságát erősítették, ráadásul rémesen gagyi párbeszédekkel, egyszerűen rossz volt nézni. Nem működött a szereplők között az összhang, s egyszerűen nem tudtak értelmes szöveget a szájukba adni.
A zene még egészen jó is volt, ami azonban igazán nagyszerű volt, az a látvány. Csodálatos volt nézni az égbetörő vízárakat, a felrobbanó vulkánokat, vagy éppen a leomló városokat. Másért nem is éri meg nézni, csak ezért. Bár be kell vallani, a színészek sem voltak rosszak, de leginkább csak hozták a szokott formát. John Cusack, Amanda Peet, Oliver Platt egyértelműen a legjobbak voltak.
A párbeszédek csak átvezetőként szolgáltak az akciójelenetek között, és ezen még az érzelmek bevetése sem sokat segített. A logikát nem ismerő, közhelyekre és sablonokra alapozó történet nem dobta fel eléggé az egyébként nagyszerű látványt, még ha a költségvetés lehetővé tette volna. Lehetne még sok hibájára rávilágítani, de felesleges, mert a trükkökért már majdnem megéri a 158 perc. Ez így csak 6,5/10-es élmény, és ott is 6 pontot a látványra kapott.
Transformers: A bukottak bosszúja
2009. 11. 26. 13:39
6,5/10, DVD, filmek
2 hozzászólás
Transformers: A bukottak bosszúja
(Transformers: Revenge of the Fallen – 2009)
Nem igazán értem, hogy a teljesen korrekt első rész után a második hogyan sikerülhetett úgy, hogy ami az elsőben rossz volt, az itt is rossz, ami ott jó volt, az itt is rossz. Kivételek vannak, de úgy voltam a nevetségesen hosszú 157 perc alatt, hogy a látványért érte meg a filmet megnézni. Bár amiben jó volt (nem túl sok), abban tényleg jó volt, viszont ezek nem túl fontos momentumok. A folytatás talán ennél jobb lesz, bár a léc nincs túl magasra rakva.
A történettel pont az a gond, mint az elsőben: rossz. Bár ez így nem pontos, mert nem rossz, csupán káosz. A félig kibontott történetszálakat logikai problémák és történeti lyukak tarkítják, pedig alapvetően nem lenne rossz. A fiatal Samet az első egyetemi napja és az első részből megismert Kocka magába szívása után visszahívják a autobotok, hogy újra meg kellene menteni a világot az álcáktól. Innentől kezdve indul Egyiptom és a fél világ lerombolása, hogy azért élvezzük is.
Érezni az egész filmen, hogy valami tinivígjátékba öntött akciófilmet akartak alkotni, aminek következtében sikerült sok rosszul elsült csöpögést és érzelmet belerakni, miközben a bénán és erőltetve tálalt poénkodás csak ront a helyzeten. A párbeszédek bénasága és ötlettelensége mellett nem igazán találták el a megfelelő korosztályt, és a síró robotokkal és a pincsiként emberlábat dugó géppel tarkított felhozatal nem nagyon növeli az élvezési faktort.
A karakterek elég furán jöttek össze, hiszen Sam két új társat tisztelhet az egyetemről megismert teljesen felesleges kockában és az előző részbe beleőrült ex-ügynökben, de emellett még kaptunk annyi új robotot mindkét oldalon, amennyit nem szégyelltek, és amennyit már követni is nehéz. A fiatal négereket imitáló ikrekkel ellentétben az egyetlen jól sikerült újonc az Röptűz, az idős, fémszakállal és gépmankóval sétáló robot.
Viszont a látvány igazán jól sikerült. Majd’ minden jelenetben szerepel valamilyen mozgó gép és általában szépen is mutatnak. Ráadásul most végre megkapjuk a remekül mutató robotharcokat, amelyek folyamatosan feldobják a gyenge történetet. A kamerát megfelelő helyre rakják, s most végre nem fél méterről nézzük a hatalmas lényeket, így egészen élvezetesek az akciójelenetek, ha más nem is az.
A kevés működő momentum között egyértelműen szerepel a női főszereplő, Megan Fox alakja, s még az olykor feltűnő eyecandy-k is javítják a filmet. Ezzel szemben ott van Shia LaBeouf, aki körüli felhajtást az Indy 4 és a Sasszem óta nem értem, mert ha rossz nem is éppen, de annyira jó sem, s ráadásul még minden második filmben is szerepel. Feltűntek még olyan arcok, akik azért tették a dolgukat, mint John Turturro vagy Kevin Dunn.
Lehetett volna nagyszerű film is, ha nem rombolják le az első rész által felállított dolgokat, s hozzá még nem akarják az egészet elgyerekesíteni a tiniérzelmesség és a céltalan humor eszközeivel. Ellenben a látvány nagyon a helyén volt, s még Röptűz alakja tudta feldobni a képernyőt néha. Talán majd a folytatással javítanak, de ki tudja. Egyébként 6,5/10.
Mercy – 1×01
2009. 11. 15. 14:21
6,5/10, pilot, sorozatok
Leszel az első hozzászóló?
Mercy – 1×01
(Mercy)
Az év legkellemesebb meglepetése? Anno írtam arról, hogy bepróbálom, de a szeptember végi kezdés óta nem nagyon néztem feléje, és mivel nem is volt túl sok pozitív visszhang, így egyelőre hagytam is a raktárban, hogy majd egyszer. House-t néztem előtte, és azt kell mondanom, hogy egész szépen összeillenek, még ha a Mercy egy kicsit gyengébb is. Guilty pleasure hatással érvényesült élvezetes sorozat.
Alapvető szituációt nem kell komolyan venni, egyszerűen egy nővéres sorozat sok szappannal felhígítva. Kaptunk egy szerelmi háromszöget némi iraki háborús háttértörténettel az egyik nővérnél, aki engem House-ra emlékeztetett. Van még egy fekete nővérke, némi pasiügyekkel, és ott van a közhely, a kezdő nővér, akinek még bele kell tanulni a szakmába. Az orvosokra nincs különösebb hangsúly fektetve, de nem is baj.
A karakterekkel próbálják eladni a sorozatot, így aztán kaptunk annyi komolyan-vehetetlen szappant, amennyit nem szégyelltek, de nem vagyok benne biztos, hogy ez rosszul állt. A humor az első negyed órában magával vitte a sorozatot, ugyanis a három nővérnek voltak zseniális beszólásai, a további fél óra viszont csak sodródott, és nagyon össze-vissza pakolták a dolgokat. A káoszos hangulat eluralkodott rajta, és nem nagyon sikerült kibontani az egészet részleteiben.
A kibontások hiányába a drámák buktak bele, ugyanis nem tudom mikor volt utoljára, hogy ennyire nem izgatott egy ember halála. Ezt sem igazán lehetett eléggé komolyan venni, mivel egyszerűen nem adták úgy elő, hogy érdekeljen. Nincs meg benne az a komolyság, amivel kellően kiegészíthetnék a humoros, szappanosabb részt, s ez egyértelműen lejjebb viszi az értékét.
A színészek igencsak teszik a dolgukat, még az eddig nem túl ismert Taylor Schilling is, mint a főszereplő nővérke, de mellette James Tupper, a Men is Trees-ből adja az ismert arcot a történethez. Michelle Trachtenberg, mint a fiatalabb ápolónő nekem egy House vendégszerepből volt ismert, de kellően elesett és kétségbeesett szerepet kapott, hogy elboldoguljon vele.
Nem rossz sorozat, és a guilty pleasure hatás megadja azt a hangulatot, azt a feelgood légkört, ami kellően kompenzálja a komolytalanságot, a nagy mennyiségű szappant és a drámai lehetőségek elpuskázását. Sebaj, később még talán darálok, vagy hasonló, egyelőre ez 6,5/10.
A rózsaszín párduc 2. – a rőzseszín köpő
2009. 10. 21. 13:36
6,5/10, DVD, filmek
Leszel az első hozzászóló?
A rózsaszín párduc 2.
(The Pink Panther 2 – 2009)
Őszintén megvallom, hogy nem emlékszem az első részre. Tudom, hogy láttam, de abszolút kiesett. Az előzetes alapján sejtettem, hogy nekem való lesz ez a film, s a nyilvánvaló gyengesége ellenére tudtam élvezni a filmet. Gyengém a vizuális és a fizikai poén, s ebből akadt itt bőségben. Nem mondom, hogy jó film, mert abszolút nem az, de aki vevő a humorra, azt még az sem fogja nagyon zavarni, hogy egy francia nyomozó a franci nyelvet francia akcentussal beszéli.
A történet alapja valami krimi-szerű lenne, miszerint a Tornádó néven ismert bűnöző kifosztja a legnagyobb múzeumokat, és a torinói lepeltől kezdve a pápa gyűrűjéig mindent elvisz. Egy nemzetközi szuperkopókból álló csapat indul a nyomozás felderítésére, amelynek vezetője a rémesen négyballábas Jacques Clouseau, s ahova csak megy, mindenhol rombol, felgyújt és pusztít. A mi legnagyobb örömünkre.
A helyzetkomikum mindenféle kihasználása előfordul, és már Mr. Beant szégyenítő karakter lett Cluseau-ból. Ha valaki kedveli ezt a humor-típust, akkor élvezni fogja, egyéb esetben nem. Számomra térdcsapkodós-jelenet lett a pápánál tett látogatás, de elismerem, ha valaki nem rajong a kiszámítható, és sokszor elég közhelyes poénhalmaztól. Sajnos a poénok többsége nem sikerült túl újítónak, s ha a karaktertől már másodjára halljuk, hogy tütüt fog felvenni, akkor nem sikerült túl hatásosra, ha tütüt vesz fel.
A történet hosszabbítására szinte kötelező volt beletenni néhány felesleges elemet, mivel a már így is csak 90 perces film túl röviden nem mutatott volna túl jól. Így kerülhetett bele a két teljesen lényegtelen gyerek, akikkel még a humort sem sikerült megfelelően adagolni, s így léphetett be az etikett-tanár, akivel a felügyelőnek volt néhány kínos, de nagyon felesleges perce.
A színészek még nevet is adnak a produkciónak, hiszen a felügyelő már másodjára lett Steve Martin, míg társai a kissé kihasználatlan Alfred Molina és az olasz Andy Garcia lett, s még olyan nevek kapnak kisebb-nagyobb szerepeket, mint John Cleese, Jean Reno, vagy Jeremy Irons.
A szinkront lehet szidni, lehet dicsérni, mindenesetre érdekes volt francia akcentust hallani a francia nyelvben egy franciától, bár érdekes módon az angol, a japán és az olasz akcentus felszívódott a fordítás folyamán. Azonban én hamar hozzászoktam a felügyelő “rőzseszín”, “embürger” és “szüperköpő” szavaihoz. Talán még élveztem is.
Igazából nem jó film. Gyenge forgatókönyv jellemzi, azonban a humor nekem tetszett, így még élveztem is. A furcsa szinkron mellett még a színészek is emelik a mű elég csekély fényét, de egy unalmas délutánra elment. Részemről 6,5/10-nél többet nem tudok adni, és aki már az előzetestől is a falra mászott, az ne is próbálkozzon.
James Luceno – A gonosz útvesztője
2009. 10. 17. 14:45
6,5/10, könyvek, sci-fi
Leszel az első hozzászóló?
James Luceno – A gonosz útvesztője
(James Luceno – Labyrinth Of Evil)
Az egyre bővülő Star Wars univerzum mellett senki sem mehet el figyelmetlenül, hiszen az általános popkultúrai utalások mellett a kisméretű Yoda-babákig mindenhol találkozhatunk vele. Ez a könyv méltó előzménye az A Sith-ek bosszújának, annak minden hibájával együtt. Az író azonban jól oldja meg feladatát: megtartja a megfelelő arányt a harc és az átvezető részek között, s bár olykor egy galaxisnyi futóversenyre emlékeztet, élvezetes mű.
A könyv az A klónok támadása után néhány évvel játszódik, a Klónháború tetőpontján. Obi-van Kenobi és Anakin Skywalker egy bevetésen időzik a Cato Neimoidián, mikor fontos nyomra bukkannak a Sith Nagyúr, Darth Sidious kilétét (és létezését) illetően. Megkezdődik a nyomozás az egész galaxison át, azonban az ellenség, a sötét oldal sem tétlenkedik és egyre-másra érik a nagyobbnál-nagyobb csapások a Köztársaságot.
A könyv nem ad többet, mint ígér: nagy űrcsatákat, villódzó fénykardokat és a híres Jedik kalandját. Azonban sikerült eltalálnia az arányt a kalandos részek, a humor, a csaták és a kicsit mélyebb, múltidéző és motiváció-leíró részek között. Egy kicsit jobban megismerjük a nevesebb karaktereket Grievous tábornoktól Bail Organa szenátoron át Shaak Ti Jedi-mesterig. Ezek azok a részek, amelyek engem jobban megnyertek, és a személyek gondolatain át kicsit jobban átérezhető az egész.
A tartalom a helyén volt, és általában fenn tudta tartani az izgalmat és a feszültséget, szinte a végéig. Kicsit sietősre sikerült a könyv, s bár a sok helyszín jópont, mivel jobban megismerhetjük az egész univerzumot, és lakóit, de ezt a sok helyszínt nem sikerült úgy kidolgoznia, ahogy kellett volna. A Jedik versenyt futottak az író sebességével, s szusszanni sem volt idejük, máris továbbrepültek a következő bolygóra.
Az előzmények legnagyobb hibája, hogy ismerjük, mi lesz a történet vége. Az írónak nem kell a kiszámíthatatlanságra, a csavarokra ügyelnie, csak szépen, tisztán elővezetnie a történéseket. A tapasztalt James Luceno jól végezte a dolgát, és néhány apróbb pillanat kivételével nem is hibázott. Olyan érzésem volt az olvasás közben, hogy csak meg akart felelni, de semmi több. Profi munka, azonban hiányzott az egésznek az összefogó ereje, ami után nem érezzük úgy, hogy csak túl akart esni az egészen.
Folyamatosan éreztem Luceno úr felkészültségét, mivel a következő regényben, vagy akár a képregényekben említett helyszínek többsége újra előkerül, még ha csak említés szinten is. Azonban ez megint rányomja a bélyegét a profi munkára, mert nem éreztem, hogy újat akarna írni. Nem tudott újat mutatni akár helyszínekben, akár karakterekben, és ez kicsit hiányérzetet hagyott bennem.
Abba már nem kötök bele, hogy a Sith a regényben Szith-nek lett fordítva, míg a korábbi és későbbi művekben ilyenre nem láttam példát, de ez már csak kötözködés. Kellemesen kalandos regény, megfelelően eltalált vázlattal, de az olykor unt történetbe nekem egy kis hiányérzet is vegyült. Többet vártam. A következő részhez elég hasonló (bár jobb és rosszabb dolgok akadnak mindkét részben), ezért legyen ez is 6,5/10.
“Ez a háború nem más, mint a gonosz útvesztője…” – Yoda
Eastwick – 1×01
2009. 10. 03. 12:05
6,5/10, pilot, sorozatok
Leszel az első hozzászóló?
Eastwick – 1×01
(Eastwick)
Először is muszáj leszögeznem, hogy nem láttam az Eastwick-i boszorkányok c. filmet Jack Nicholsonnal. Így körülnézve mindenki ehhez hasonlítja, de nekem nincs alapom, így nyugodtan kijelenthetem, hogy sikerült újra belefutnom egy guilty gleasure sorozatba. A különbség csak az, hogy a pilot alatt élveztem, az epizód után meg gondolkodni kell, hogy miért is szerettem. Mert nem volt rossz, csak nincs benne kiemelhető tényező.
A történet olyasmi, hogy 3 eddig nem barátnő nő egyszerre kívánt valamit egy érmével a szökőkútnál, és a kívánságaik való váltak, plusz kaptak varázserőt is. Eközben megjelenik Eastwickben egy gazdag, de rejtélyes fickó, aki eléggé felborítja a dolgokat. Leginkább olyan az egész, mintha a Charmedet (Bűbájos Boszorkák) kereszteznék a Desparate Housewivesszal (Született feleségek).
Első gondolatommal, és rémképemmel ellentétben valószínűleg nem epizodikus lesz, ami sokat dob rajta. Természetesen a varázslatosdit keverni kell némi szappannal, de igazából nem állt rosszul neki. Sikerült olyan légkört keverni, ami élvezhetővé és már-már szórakoztatóvá tette az első részt. A kérdés megint az, hogy a továbbiakban mennyire tudják az egészet érdekessé tenni.
A karaktereket sikerült kedvelhetővé varázsolni, pedig próbálkoztak azért rossz dolgokkal ellátni őket. Van az anyuka a tinédzser lánnyal (jaj, csak ne hozzák be a tinivonalat, mert megőrülök), meg a fiatal szeretővel, van az 5 gyerekes családanya a rossz férjjel (tüntessék el), és van a csetlő-botló újságírónő (rút kiskacsa effektuson legyenek hamar túl) a nagy szerelemmel.
A színészek több-kevésbé jól megoldják a dolgaikat, s innen-onnan ismerős arcok is felbukkanhatnak. Rebecca Romijn (X-Men filmek), Jaime Ray Newman és Lindsay Price a három boszorka, miközben például feltűnik Matt Dallas (Kyle XY) vagy Ashley Benson (eyecandy). Alapvetően semmi gond nincs, sőt, Newman kisasszony meglepően szerethető.
Látom benne a rosszat, de mégis sikerült szeretnem (guilty pleasure-szindróma). Szerethető karakterek és elfogadható színészek, s ha a forgatókönyv is érdekes lesz, akkor gond egy szál sem. Adok rá 6,5/10-et, és maradok, mivel úgyis elkaszálják.
Glee – 1×01
2009. 08. 27. 17:23
6,5/10, pilot, sorozatok
2 hozzászólás
Glee – 1×01
(Glee)
A tinisorozatokhoz mindig kicsit félve kezdek hozzá, hiszen nem éppen az én műfajom. A 90210 rögtön leírta magát, a Gossip Girlt pedig csak harmadjára sikerült végignéznem. Ezzel ellentétben a Glee teljesen más. Most is jó értelemben fura sorozat. Zenés sorozatnak lehetne nevezni, hiszen 4 percenként felcsendül egy dal, ami jól is áll neki, bár félek, hogy a zenén kívül semmi sem tudja feldobni.
Egy kórus életéről szól maga a történet. Van egy kissé idealista tanár, aki újra össze akarja hozni a kórust. Talál is embereket, de közben belép a képbe a pomponlányok és a sportolók csapata, és a tagok haverjai. A tanár magánéletében sincs minden rendben, de majd szépen boncolgatni fogják a jövőben. A tagokról még sok mindent nem tudtunk meg, de majd idővel.
S hogy mitől jó ez egész? A zenétől. A szinte állandóan szóló, vagy legalábbis gyakran felhangzó daloktól. Olykor régebbiek, olykor újabb dalok, de mindenképpen hangulatosak. Az egész epizódnak ad egy hangulatot, egy feelgood, vidám, szinte mókás légkört.
A karakterek rendkívül szerethetőek, és nem túl közhelyesek. Jól vannak megírva, van bennük élet, és nem lehet őket nem szeretni. Bár valójában semmi újat nem mutatnak. Egyedül a tornatanárnő emelkedik ki jobban, de ő is Jane Lynch (Two and a Half Man-től a The L Word-ig sok helyen szerepelt már) remek színészi játékának köszönhetően.
De, mint már említettem, a zenés-cukormázas-dalolászáson kívül semmi újat nem tud mutatni. A zenei részét túl csak az marad, ami a többi is: egy kavarós, tinisorozat, amit drámának hirdetnek, legalábbis az első rész alapján. Remélem a nagyobb kliséket nem fogják előszedni, és egyáltalán, inkább a dalolászásra koncentrálnak.
Nekem kissé guilty pleasure utánérzetem volt tőle. A zenén kívül nem tudom mit akarnak a jövőben felmutatni, vagy egyáltalán ez a kórus-téma mennyire lesz érdekes. Ez így… 6,5/10. Szeptembertől lehet még maradok egy-két részre.