A ‘6/10’ kategória bejegyzései
Fanboys – Rajongók háborúja
2010. 08. 20. 12:56
6/10, DVD, filmek
Leszel az első hozzászóló?
Fanboys – Rajongók háborúja
(Fanboys – 2008)
Nehéz bármilyen kategóriába is besorolni a Fanboyst, hiszen a roadmovie alapot gyenge drámával és egész korrekt geek-komédiával fűszerezték. A film legnagyobb problémája, hogy nem tudja, mit is akar valójában. Humoros rajongói filmet, sok utalással és röhögéssel, vagy érzelmes drámát, amit néha kevés viccel felengednek. Két szék közé esett a Fanboys, noha voltak kimondottan jó pillanatai, s a játékidő felében jól lehetett szórakozni.
1998-ban, a 4. és egyben első Star Wars film megjelenése előtt a rajongók állandó lázban égtek, hiszen a Baljós árnyakkal folytatódik a filmes eposz. Néhány fiatal, Hutch, Linus, Eric és Windows számára a Star Wars jelent mindent, és mindennél jobban várják az új filmet. Azonban egyiküknek már nem lesz lehetősége a moziban megnézni a várva várt előzményfilmet, így elhatározzák, hogy átvágnak a fél országon a Lucas farmig, és megszerzik a kópiát.
A film klasszikus roadmovie-ként indul, de az egyszerű alapot tovább bonyolítják a drámai szállal. Nehéz eldönteni, hogy akkor működött volna jobban, ha kisebb, vagy éppen akkor, ha nagyobb hangsúlyt fektetnek erre a vonulatra, azonban így semmiképpen sem volt szerencsés. Az érzelmesebb vonulat súlytalannak, komolytalannak érződött, miközben a humoros mókázás lendületét vesztette, és folyton megtorpant, amikor egy drámaibb pillanat következett.
A karakterek igazi sablonok, a közhelyes kocka-figurák megtestesítői: nőkkel nem tudnak bánni, a Star Wars az életük, folyton utalgatnak a filmekből, s még a Trekkesekkel is állandóan harcolnak. Ezzel még nem is lenne igazán gond, főleg, hogy a négy baráthoz csatlakozik Zoe, aki a kötelezőnek is mondható, bár rémisztően semmilyen szerelemi szálat hozza magával, de ettől függetlenül a gúnyolódásokkal és viccekkel kicsit segít a hangulaton. Pedig a humorral nem lenne gond, lehet nevetni a baromságokon és az agyatlan poénokon, de a körítés nem sikerült tökéletesre.
A színészi gárdával nincs gond, megoldják a dolgukat, főleg a film után felkapott Jay Baruchel, de mellette Sam Huntington, Chris Marquette és Dan Fogler sem volt vészes. Kristen Bell fekete hajjal kicsit furcsa, de még mindig aranyos volt. Egy-egy cameora feltűnt Seth Rogen, William Shatner és Danny Trejo is.
Nézhető film, lehet rajta nevetni is, de a jó hangulat és a rengeteg utalás és poén nem tesz remekké egy filmet. A lelkizős bölcsességek és az unalmas tanulságok sokat rontottak rajta, s azért az új filmről is kaptunk néhány humoros megjegyzést. 6/10, de lehetett volna jobb is.
Szitkomfinálé III.: Gary Unmarried – 2. évad
2010. 06. 12. 13:05
6/10, sorozatok, évadkritika
1 hozzászólás
Elvált Gary – 2. évad
(Gary Unmarried)
Nehéz bármit is gondolni a sorozatról, hiszen talán ez az egyik legtöbbet változó szituációs komédia. Folyamatosan változtatják a koncepciót, ami egyrészről remek lenne, de nem mindig a megfelelő irányba viszik el. Nem igazán emelkedik ki a tömegből, s ezen az sem igazán segít, hogy az évad végére szinte már szórakoztató sem nagyon volt, sokkal inkább volt unalmas és már-már fárasztó.
Az alaphelyzet az lenne még mindig, hogy Gary és elvált felesége, Allison folyamatosan civódnak és vitáznak, elsősorban a gyerekeik nevelése miatt. Azonban az évad folyamán változások történtek nem kis számban, hiszen többek között Gary munkahelyet cserélt, ráadásul új barátnője is van, azonban az előző évad végi mellékszereplők, az édesapa és a testvér is visszatérők voltak, még ha olykor el-eltűntek.
Látszik, hogy a sorozat készítői adnak a visszajelzésekre, ezek a módosítások ezt támasztják alá, s külön nagyszerű, hogy ezek az állandó változások normálisan meg vannak írva, és értelmes történetük van, már ami egy szitkomon belül megengedett. Azonban minden ilyen váltással együtt jár, hogy rosszul fog elsülni. Most is történt ilyen, a testvér abszolút nem vicces figurájának állandó belépése nem volt szerencsés ötlet, de az is fura lett egy idő után, hogy a gyerekek szinte semmiféle hangsúlyt nem kaptak.
Pedig az évad nagy része egész jó volt, olykor kimondottan szórakoztató, legalábbis jókat lehetett vigyorogni. Azonban az évad utolsó részeiben az élvezet és humor része nagyon lecsökkent, s sokkal inkább a romantikus részre koncentráltak, de ez a szerelmes maszlag nem illett a sorozathoz. A főszereplő ugyan remek humorista és írnak rá jó szövegeket, de egyedül nem bír el az egész show-val, jobb szerep kellene a többieknek is, vagy a meglévőknek jobb dialógusokat adni.
De valóban, Jay Mohr önmaga sokat elvisz magával, és vele lesz igazán élvezhető ez a sorozat, még ha a mellékszereplők, mint Paula Marshall, Keegan Michael Key vagy Brooke D’Orsay próbálnak asszisztálni hozzá, de hasonlóan jó figura nélkül ez nehéz. Utóbbi hölgy legalább eyecandy-ként segít valamit, de az összteljesítmény nem túl fényes.
A legnagyobb gond a Gary Unmarrieddel, hogy nem nagyon tud kitűnni, nincs igazán olyan újdonság benne, amiért azt mondanám, hogy sokáig akarom nézni. A 17 részre csökkentett második évad után el is kaszálták, amit nem tudok sajnálni, így legalább nem nekem kell. Ez a szezon nekem legfeljebb 6/10, annak ellenére, hogy sok részen nagyon jól szórakoztam.
Szitkomfinálé I.: The Big Bang Theory – 3. évad
2010. 05. 31. 13:29
6/10, sorozatok, évadkritika
Leszel az első hozzászóló?
Agymenők – 3. évad
(The Big Bang Theory)
Őszintén szólva hatalmas csalódás volt ez az évad. Már az előző évadnál is gondoltam, hogy amit művelnek az egy idő után unalmas és lapos lesz, s ha nem tudják egy-egy érdekesebb momentummal fűszerezni az epizódokat, akkor bizony érdektelené válhat az egész sorozat. A 3. évadban ezt láthattuk, bár megpróbálták feldobni – azonban ez a lépés nem működött igazán, mi több rosszabb lett.
A haveri szituációs komédia alapszituáció folytatódott az évad alatt, bár egy kicsit felborultak a viszonyok, még ha utána hamar vissza is hozták az alapot, miszerint Sheldon, a zseniális tudós lakótársa Leonard vágyakozik Penny-re, ki vegyes érzelmekkel viseltet irányába, miközben a másik két ifjú tudós: Raj és Howard poénkodnak és asszisztálnak a komédiához. A gond csupán ezzel az alappal, hogy nem mindig sikerült érdekes és vicces pillanatokkal feldobni az egyébként már-már üres és unalmas részeket.
Elsősorban Penny-vel van a gond, itt már kitűnt. Nem tudnak vele mit kezdeni, egyszer ide, egyszer oda rakják, de a humorhoz nem járul eléggé hozzá, s megfelelő szituációkat sem tudnak az írók a közelében teremteni. A geekcsapat ezzel együtt valamennyire működik, hiszen hozzájuk többé-kevésbé poénos jeleneteket írnak, de az évadban már főleg Sheldon szerepe növekedett meg, ami szintén nem biztos, hogy jó lépés volt.
Sheldon karaktere ugyanis sokkal inkább mellékalakként, amolyan sidekickként működött nagyszerűen. Az állandó beszólásai és geek megjegyzései feldobták és kellően kiegészítették a főtörténetet, de újabban többször is egész részt kerítettek köréje, s így sokkal inkább idegesítő és zavaró lett a figurája, mintsem humoros, hiszen nem mindig tud elvinni egy egész részt a hátán, ha nincs segítsége. Pedig mellette Penny és Leonard karaktere nem nagy humorforrás, és csak Raj vagy Howard poénján lehet néha nevetni, ami nagyon kevés egy szitkomnál.
Hozzá kell tenni, hogy a finálé remek volt, kiemelkedett szerintem az évadból, legalábbis többször sikerült jót nevetnem, még ha a többi rész nem is tette magasra a lécet. Viszont más rész nem is nagyon volt jobb, mint az átlagos, a többsége lapos és gyengére sikeredett. Pedig a színészekkel nincs igazán gond, hiszen a négyes, élükön Jim Parsonsszel, remek teljesítményt nyújt, s hozzájuk csapódva Kaley Cuoco legalább szép, ami miatt megbocsájtjuk neki az egyéb hibáit.
Sajnos közel sem tudtam olyan jól szórakozni ezen az évadon, mint korábban. A részek egyhangúak, igazán röhögős poén már csak elvétve akad, az epizódok többsége alatt maximum elvigyorodok, pedig korábban folyamatosan biztosítva volt a nevetés. Ha tudnának a karakterekkel mit kezdeni, akkor visszatérhetne a régi minőség, de ez így nekem maximum 6/10. Hátha majd jövőre.
V – 1. évad
2010. 05. 24. 13:52
6/10, sorozatok, évadkritika
Leszel az első hozzászóló?
V – 1. évad
(V)
Az év legnagyobb csalódása a részemről, ugyanis egy remek high concept lehetőség csillogott a sorozatban, de amit a pilotban mutattak, azt utána az évadzáróig nem is nagyon sikerült felülmúlni. A karakterek többségét nem kedveltem meg, de a sztori sem annyira meggyőző, mint előre remélni lehetett. A részek többsége unalmas és érdektelen volt – egészen a fináléig, mely egy jobb 2. évadot vetít előre.
Az idegenek köztünk élnek – azonban nem olyan békések és támogatók, mint elsőre látszik. Új energiaforrást adnak a Földnek, békét és nyugalmat teremtenek, azonban a külső alatt valami nagyobb, valami gonoszabb is lappang. Kevesen vannak, akik ezt észreveszik, viszont ők végérvényesen veszélybe kerülnek. Ezt az ellenállósejtet alapítja egy pap, egy FBI-ügynök, egy terrorista és egy átállt V (Visitor), de a legfőbb kérdés csupán az, hogy van-e egyáltalán esélye az emberiségnek az idegenek ellen.
A megvalósítás lehetne izgalmas, feszes és kellően rejtélyes, de ezt nem sikerült megmutatni a nézőknek. Ehelyett folyamatosan egy helyben toporogtak, bután viselkedtek, és úgy tűnt, mintha nem tudnák, hogy mit kezdjenek az adott szituációban, és az utolsó epizódig nem is sikerült igazán felkelteni a figyelmemet. A cliffhanger előrevetítette (reményeim szerint) a jövő év izgalmait, ahol azért az események jelentősen gyorsabban fognak folyni.
Az sem éppen előnyös oldala a sorozatnak, hogy (nekem legalábbis) nem sikerült a karakterek többségét megkedvelni. Egyedül az igazságot és reményt kereső pap sikerült szimpatikusabbakra, meg esetleg a fiát féltő FBI-anyuka, de a többiek (élükön a Ty-fiúval) még a legkevésbé sem érdekelnek, ezáltal általános unalomba fulladt az évad nagy része. A félvér babás dráma nem tudott szomorúságot kelteni, bár a terrorista kettős-üzlete érdekes lehet még a későbbiek folyamában, ha jól tálalják.
Az első résznél még dicsértem a látványt és a CGI-t, de azóta sokat változott. Büdzsét csökkentettek gondolom, de főleg az űrhajón töltött részeknél nagyon rosszul mutat, már-már B-filmes (az külön fura, hogy a babát nem mutatták). A színészi oldalon változatlan a helyzet: Elizabeth Mitchell és Morena Baccarin profin hozza a női karaktereket, Laura Vandervoort eyecandy, míg Joel Gretsch, Scott Wolf vagy Mark Hildreth a férfiaknál alakítanak, de rájuk legalább nem lehet panasz.
Nem túl jó 12 részt láthattunk az első évadban, pedig sajnálom, mivel potenciál jóval több van benne. Izgalmasabb momentumokkal és jobban megírt karakterekkel sokkal jobban élvezhetnénk a következő szezont, hiszen így nem volt elég szórakoztató. A főszál nem tud nagyon érdekelni, talán pont emiatt ez maximum 6/10, de hátha majd jövőre.
Skins – 3. és 4. évad
2010. 05. 08. 21:28
5,5/10, 6/10, sorozatok, évadkritika
1 hozzászólás
Skins – 3. és 4. évad
(Skins)
Az igazság az, hogy már az előző évadok sem voltak a kedvenceim. Ezért nem tudom pontosan, hogy miért kezdtem bele a folytatásba (talán az általános ajánlás?), de újra le kell szögeznem, hogy ez nem az én sorozatom. Az egész lényege egyre kevésbé tetszik, bár az igazság az, hogy az 1. és a 2. évad még valamennyire tetszett, addig az új 2 alulmúlta a szintet, s nem hiszem, hogy folytatnám a többi évadokkal majd.
Az előző évad végén -nyílt titok- a csapatot szélnek eresztették, és egy újabb lépett a helyébe. Azt hiszem jó döntés volt, hiszen két évad alatt rengeteg drámát és komolyságot kaptunk, s talán el is fogyott a muníció. Az új lapban egyedül Effy volt a régi, aki már korábban is a legszerethetőbb karakter volt a számomra. Az iskola vagányát ezúttal Cooknak hívják, s természetes a szex és az alkohol köti le minden gondolatát. Freddie, a barátja ellenben Effy-be van belezúgva, de ő alakítja a másik szerethető figurát, még ha olykor idegesítővé is válik a kettejük románca.
JJ, a mostani szerencsétlen srác ezúttal is szűz, bár történetesen jó bűvész és állandóan Cookékkal van, így próbálkozva menőbbé válni. Emily és Katie ikrek, bár kettejük közül csak az utóbbinak van igazi hírneve, előző sokkal inkább elvan a saját világában, melynek fontos része Naomi, a szőke lány. Pandora, a szerencsétlen lány, Effy barátnője, még ha állandóan zavar és idegesít mindenkit (főleg engem). Thomas, az afrikai fiú szerencsét próbál Angliában, de itt a békés élet helyett rengeteg bulit és mocskot kap, bár úgy tűnik azért élvezi.
A karakterek számomra (a kettő kivételével) nem megkedvelhetőek, többek között Pandorát teljesen feleslegesnek is találom. Mesterségesen generált drámák és erőltetett komolyság is jellemzi a két évadot, még ha a 4. valahogy jobban is sikerült. Nem éreztem sem a drámai, sem a humor oldalt elég erősnek, még ha az 3×01 komédiájával azonnal megvettek is, az évad végéig utána egy igazán jó részt sem láttam. A 4. évad valamelyest javult, de nem éreztem a jó hangulatot, vagy az érdekfeszítő történetet, hiszen alig sikerült az érdeklődésemet is felkelteni.
A helyzetet tényleg csak a humor menti meg, mely miatt néha jól szórakozok, de sokkal inkább a drámával próbálkoznak, és a szomorú emberi sorsokkal, de ez a karakterek ellenszenve miatt rögtön meg is bukik. A színészek ugyan korrektek, de nem igazán látok esélyt, hogy majd nézzem a következő évadot. A 3. széria részemről 5,5/10, míg a 4. 6/10. Érdektelen volt az egész.
Happy Town – 1×01 – kisváros és gyilkosságok
2010. 05. 04. 16:47
6/10, pilot, sorozatok
3 hozzászólás
Happy Town – 1×01
(Happy Town)
Az idei év Harper’s Islandje? Részemről jöhet mindenképp, s valójában az első részben nem is kellett csalódnom. Ennek ellenére azt kell mondanom, hogy maga az epizód önmagában nem volt túl jó, azonban jó bevezető rész volt. Csupán azért mondom így, mert kellően sikerült megmutatni mindent, de olykor átfordult szájbarágásba, így nem szórakoztam mindig olyan nagyszerűen.
Van egy kisváros, név szerint Heplin. A helyiek Happy Townként (Boldog város) is emlegetik, hiszen minden nyugalmas és békés jelenleg. Nem volt ez mindig így, ugyanis évekkel ezelőtt eltűnt 7 ember, akiket azóta sem találnak. A tettes személye rejtély maradt, ahogy az is, hogy miért hagyta abba az emberrablásokat. Ebbe a kisvárosi közegbe kerül a fiatal Henley, aki nem olyan ártatlan mint látszik, de a rejtélyes öregember, Merrit Grieves is tartogat még meglepetéseket.
A szokásos köröket megtaláljuk, ugyanis van itt eltitkolt tiniszerelem, sötét és rejtélyekkel teli múlt, mind a város, mind az emberek életében. Az enyhén őrült seriffen kívül boldog családokkal és széttört családokkal is találkozhatunk, de a helyi gazemberekből sincs hiány. A rejtélyeket kellően fokozzák, és az első epizódban szépen össze is kevernek mindent, hiszen folyamatosan árad felénk a megválaszolatlan kérdés vagy a váratlan fordulat. A kisvárosi, látszólag békés közeg élete felbolydul, és nem lehet tudni, hogy mikor lesz vége a gyilkolásnak.
Az információk másik típusa a bemutatkozó volt, melyből szintén akadt bőven. Szó szerint bemutattak minden szereplőt, és bevezettek minket a kisváros mindennapjaiba, de ilyen formába ez kissé erős és erőltetett volt. Viszont a céljukat elérték, ugyanis nem volt véletlenszerűen feltűnő vagy szürke szereplő, mindenkire fordítottak időt, még ha utána gyorsan belevesztek a szürkeségbe.
A körítésről nem sokat tudok mondani, hiszen a kisvárosi hangulat kellően megvan, bár nem tudom hogyan oldják meg a rejtély kibontakozásánál a problémát, hogy mindenki elhagyhatja a várost. A színészgárdával sincs gond, az egyértelműen legerősebb és legkarizmatikusabb alak Mr. Grieves, köszönhetően Sam Neillnek. Mellette Lauren German leginkább eyecandy, de a többség azért megfelel a szerepének. (Azért szép, hogy Abraham Benrubi a Men in Trees után megint vendéglátóst alakít.)
Nem mondom, hogy sikerült teljesen felfokozni a figyelmemet, a pilot után nem érzem magam kényszerítve, hogy folytassam. Valahogy túl sok volt az információ és rejtély, talán kicsit jobban eltalálhatták volna az arányt, hiszen a bemutatkozó rész meg elég unalmasra sikeredett. Folytatom, érdekelnek a kisvárosi rejtélyes gyilkosságok, de 6/10 a maximum.
A Serious Man – a Coen testvérek alkotnak
2010. 02. 16. 14:39
6/10, DVD, filmek
1 hozzászólás
A Serious Man
(A Serious Man – 2009)
A Coen testvérek Oscar-díjra is jelölt filmje sok mondanivalót hordoz magában. Ez a mondat fogalmazódott meg bennem először a film megtekintése után, amelyet rögtön az követte, hogy “de nem sikerült rendesen megfogalmazni”. Művészi (vagy művészieskedő) módon mutatja be az életet, sok értelmezést és lehetőséget tartalmaz magában, de nem állítom, hogy kommersz lenne, mert semmiképpen sem egyszerű alkotás.
1967-ben, Minneapolis kertvárosában, Larry Gopnik egy matematika-fizika szakos tanár egy zsidó iskolában. Tisztességesen él, becsületes és istenfélő, és abban a hitben van, hogy mivel jó életet él, ezért nem történhet vele igazán rossz dolog. Azonban folyamatosan érik a nagyobbnál nagyobb gondok, míg végre rádöbben, hogy valami még sincsen rendben. Próbálja folytatni a rendes életét, de a körülmények között ez nem olyan egyszerű.
Nehéz elmondani, hogy miről szól a film, ugyanis nincs sem egységes története, sem egységes mondanivalója. Larry és családja életén keresztül megismerhetjük egy ember világát, és az ő összes kételyét. A szimbolikával teli filmben gondolatokat tesz fel az isteni gondviseléssel és igazsággal kapcsolatban, és művészi jelképekkel és ellentétekkel egyensúlyoz, de kissé tömör módon, és nem igazán van, ami könnyebben fogyaszthatóvá teszi mindezt.
A vizuális megvalósítás nem hagy kívánnivalót maga után, remekül bemutatja a kertvárosi, sztereotip, monoton életet. A színészek nagyszerűen asszisztálnak ez alá, elsősorban Michael Stuhlbarg és Fred Melamed. Utóbbi karaktere, Sy Ableman különösen eltalált, de a többi figurát is erősre sikerült megalkotni. Aaron Wolff, mint gyerekszínész meglepően jól teljesített, még ha sok dolga nem is volt.
Nehéz bármit is írni róla, hiszen sokszor kellene újranézni a tökéletes megértéshez, hiszen annyiféle értelmezést tartalmaz magában. A remek forgatókönyvre tudnak építeni, s sikerül is nekik egy jobb filmet rárakni. Nehezen emészthető művészfilmnek tudnám elsőre titulálni, még újra kell néznem, de egyelőre 6/10 pontnál nem tudok többet adni.
Caprica – 1×01
2010. 02. 02. 14:28
6/10, pilot, sorozatok
Leszel az első hozzászóló?
Caprica – 1×01
(Caprica)
Jelentem nem ismerem a Battlestar Galactica univerzumát. Így aztán kisebb kétségekkel fogtam hozzá a Caprica megtekintéséhez, ugyanis a sorozat nem más mint a BSG spinoffja, lényegében előzménysorozata. Szerencsére megtekintéséhez nem kell előismeret, így könnyen nézhető, azonban nem biztos, hogy értékelhető is. Nem volt rossz a pilot, csupán nem mindig sikerült teljesen élvezni, s több üresjárat volt benne, mint izgalom.
A sorozat jóval a BSG előtt játszódik, vagyis akkor, amikor az univerzum egy békés, virágzó hely volt. Azonban később fellázadtak a cylonok, a pusztító robotok, s ezt a folyamatot mutatja be két család életén keresztül. A Graystone család éli dúsgazdag életét, azonban a zseni lányuk nem elégszik meg életével, de egy szerencsétlen robbanás után meghal, azonban a virtuális klónja tovább él, s egy robottest lehet a megoldás. Az Adama család a Tauron bolygóról jött, de az édesanya és a lány meghal a robbanásban. A két család egymásra talál, s együtt vészelik át a tragédiát.
Dióhéjban ez lenne az alap, de ennél jóval többről van szó. Kidolgozott légkör jellemzi, hiszen olyan dolgokról is szól, mint hogy a tauroniakat lenézik a capricaiak, vagy a politeizmus ellentéte az egyistenhittel. Érződik benne, hogy vallási vagy erkölcsi kérdésekkel akar a későbbiekben foglalkozik, de nem biztos, hogy tudják kellően kiegészíteni a többivel, hiszen a másfél órás epizód alatt én bizony untam magam.
A történetet szépen kifejtették, de egy kicsit szűkebb vágás nem ártott volna, ugyanis nem tömték tele izgalmas, vagy legalábbis érdekesebb momentumokkal. Zavaró volt, hogy a karakterek többségét nem sikerült megkedvelni, egyedül Serge, a házirobot szerethető első nézésre. A gépek megalkotása után a fejlődés érdekes következményeit nem tudom, hogyan fogják kivitelezni, hiszen nem láttam igazán induló történetszálat, bár ez még csak egy bevezető epizód volt.
A kábeles csatorna meglepően jó látványt tudott biztosítani, ugyanis ha űrcsatákat nem is fogunk látni, hiszen a sorozat nem arról szól, a néha-néha előtűnő sci-fi környezetet sikerült jól kidolgozni, még ha néhányszor ki is lóg. A színészek tekintetében jó volt a választás, Alessandra Torresani, Eric Stoltz és Esai Morales elvszik a hátukon a sorozatot, főleg a hölgy, aki remekül játszik.
Kétes érzéseim vannak, hiszen nem lett rossz, egyszerűen csak nem tudta felkelteni igazán a figyelmemet, s nem igazán látom, hogy hova vezet az út. A robotok miatt izgalmas történetszálat lehet kihozni, s pont ezért maradok még néhány részt, hogy kicsit jobb képet kapjak a sorozatról. A másfél órás bevezető film számomra 6/10 pont lett.
Lois McMaster Bujold – Maréknyi becsület
2009. 12. 12. 14:39
6/10, könyvek, sci-fi
Leszel az első hozzászóló?
Lois McMaster Bujold – Maréknyi becsület
(Lois McMaster Bujold – Shards of Honor)
A címlapon bőszen hirdetik, hogy az írónő többszörös Hugo-, és Nebula-díjas, azt azonban elfelejtik említeni, hogy nem ez a könyve kapott díjat. Nem mintha különösebb gond lenne a könyvvel, hiszen a kialakulási céljának tökéletesen megfelel, de ennél nem több. Leginkább egy sci-fi környezetbe ültetett ponyva jut róla eszembe, ami szórakozásnak tökéletes, de másra semmiképpen sem jó. Ha nem várunk sokat, talán még szórakozhatunk is.
A mű tulajdonképpen egy szerelmi történeten keresztül vezeti az olvasót egy űropera világába. Cordelia Naismith, a bétai kapitánynő éppen egy felderítő expedíciót vezet egy idegen bolygón, mikor belecsöppennek egy háború előzményébe, s menekülni kénytelenek. Cordelia a bolygón maradt egy ellenséges katona, Aral Vorkosigan társaságában, akit valamiért nem tud gyűlölni, s együtt kénytelenek valahogy menekülni.
A kibontakozó cselekmény legszebb szóval is unalmasra sikerült. Sem a bolygó leírása, sem a karakterek alapvető jellemezése nem teljesen fogyasztható, azonban a történet előrehaladtával egyre inkább beindul. Az első száz oldal után, miután a mű túllépett a kötelező körökön, és kibontja a cselekményt, már-már izgalmas is lesz, vagy lenne, ha meg nem szakítaná meg a történetet időbeli kihagyásokkal.
A karakterek jellemének kifejtése sajnos csak a két főszereplőben sikerült, de még ők sem lettek túlságosan sokoldalúak. Bár némi háttértörténetet és mélyebb érzelmeket kaptak, mégis, folyamatosan olyan érzésem volt, hogy hiányzik valami. Cordelia szinte idillikusra sikerült az idealizmusával, az eszével és a szenvedélyével, bár furcsa volt a vége felé a gondolatait olvasni, amely már szinte őrültségről tanúskodott. A leírásmód a könyvben folyamatosan változik, és egyre inkább a nő szemlélete (és érzései) kerülnek előre.
Ezzel szemben Lord Vorkosigan izgalmas jellemet kapott, s nem bántam volna, ha ő lesz a főszereplő. Viszont kimondottan zavaró volt a mellékszereplőkkel való bánásmódja az írónőnek, hiszen néhány, jóval többet érdemlő mellékalak csak vázlatosan volt felépítve, és nem lehet túlságosan háromdimenziósnak nevezni őket. Ráadásul olykor csak eszközként vannak használva, és a korábban jobban előtérbe hozott alakok sorsa nincs megfelelően megírva.
Azonban a háttérben zajló háborús és politikai eseményeket szépen ábrázolja, és élvezetesen is sikerül előadni, még ha a történet vége előre ki is volt számítható. Bár az utójátékot teljesen feleslegesnek és funkciótlannak tartom, amellett, hogy rendkívül telítve van érzelmekkel, de a végére nem hagy maga után kellemes ízt. A sorozatnak ez még csak egy előzménykötete, melyet később is írt a szerző, mint a Vorkosigan-sagát, amely a most megismert szereplők fiát helyezi középpontba.
Mindent összevetve, annak ellenére, hogy negatív dolgokat írtam, a végére egész szórakoztató könyv lett, feltéve, ha nem várunk túl sokat, és eltekintünk az esetleges hiányosságaitól. Az első részen túlrágva magunkat, talán még élvezhetjük is az érzelmek és a történet kibontakozását. Eléggé ponyva jellegű könyv, csak egy olvasásra szánt, de legyen 6/10. A sorozat folytatása talán még érdekel is, ha a kezembe akad.
Christopher Paolini – Eragon
2009. 10. 31. 13:09
6/10, fantasy, könyvek
Leszel az első hozzászóló?
Christopher Paolini – Eragon
(Christopher Paolini – Eragon)
Érdekes módon mindenhol azzal kezdik, hogy egy kamasz fiú írta. Így elolvasva, meg is van az oka. A regény magán viseli ennek következményeit, és szerintem jobban jártunk volna, ha vár még néhány évet a könyvsorozat megírásához, és közben még olvasgat fantasy könyveket. Nem mondom, hogy ötlettelen, mert nem mindig volt az. A fiúnak volt egy alapötlete, s a megírása közben mindent bevetett, amit már olvasott a “nagyobb” íróknál Tolkeintől Anne McCaffrey-ig.
Eragon egy egyszerű fiú, aki a Birodalom szívétől messze egy kis falucskában él. Azonban egy nap egy különös tojást talál, melyből egy sárkány kel ki. Barátság fűződik köztük, azonban más is meg akarja találni őket. Menekülésük közben elkíséri őket Brom, aki remek mestere lesz a fiúnak. Azonban útjukat állandóan veszély fenyegeti, legfőképpen Galbatorix, az ország királya akarja őket elfogni, és úgy tűnik az egyetlen remény, hogy csatlakoznak a vardenekhez, a lázadókhoz.
A háttértörténet a Sárkánylovasokra építkezik, de úgy éreztem, mintha máshonnan összeollózott dolgokat írna le. Már a Lovasok is McCaffrey karaktereihez hasonlóak, az urgalok sötét serege bennem Tolkien orkjainak érzetét keltette, de a kullok is erősen emlékeztettek az uruk-hai seregre. A törpéket és a tündéket nem lehet kihagyni egy fantasy történetből sem, viszont meglepő, hogy az embereket bevándorlóknak titulálja. Természetesen újat nehéz már kitalálni, de valahogy ötlettelennek éreztem a hátteret.
A cselekmény valahogy elnyújtottnak tűnik számomra. Az 500 oldalas könyvben túl sok a felesleges pillanat, ami miatt az egészet erőltetettnek és olykor unalmasnak éreztem. A rövid, szűkszavú mondatokat a kidolgozatlanság rovására írtam, s bennem nem sikerült kellően fenntartani a megfelelő hangulatot, izgalmat, ami miatt a stílusa sem volt túl gördülékeny.
A kerettörténethez tartozhat, hogy szerintem a nyelvek sem sikerültek túl fantáziadúsra. Az egymásra pakolt betűk nem alkottak egységet sem a nevekben, sem a nyelvekben. Túl sokat használja az “ősnyelvi”, törpe-nyelvi fordulatokat, miközben nincs eléggé kidolgozva. Nem várok el Tolkienhez hasonló nyelvteremtést, de akkor legalább kevesebbet mutogassa a hiányosságokat.
Nem rossz, mert a végére elég élvezetes lett ahhoz, hogy folytassam a következő könyvvel. Azonban olykor fantáziátlan volt, és többi írótól kölcsönzött dolgok nagyon rányomták a bélyegét az írására. Az ötlettelenség és a kidolgozatlanság miatt sajnálom, hogy nem dolgozott még vele, bár dicséretes már ez az 500 oldal is. Nekem ez úgy 6/10 lett, de remélem lesz még jobb is.
“Eka aí fricai un Shur’tugal!” – Lovas és barát vagyok!
Year One – már az első év sem volt túl jó
2009. 10. 26. 18:29
6/10, DVD, filmek
2 hozzászólás
Year One
(Year One – 2009)
Őszintén szólva csak Jack Black (meg a több jó visszhang) volt az ok, hogy megnéztem, de legalább nem csalódtam. Nem rossz film, jókat nevettem rajta, és mivel ennél többet nem vártam, ezért nem lepődtem meg, mikor tényleg nem kaptam semmi mást. Az egy délutáni szórakozás kritériumának megfelel, azonban nem hiszem, hogy még egyszer befizetnék erre. Néha túlszállt, és túlzásokba esett, de Jack Black kárpótol mindenért.
A történet valami olyasmi, hogy van Zed és Oh, az ősemberek között a két legbénább, és vannak a nők, akik meg elkerülik őket, s miközben falatoznak a tudás fájáról a törzs kiutasítja őket, s világgá mennek. Folyamatosan Bibliából ismert (vagy nem ismert) alakokba botlanak, még Szodoma bűnös városában is felforgatják a kedélyeket, de ami fontos, hogy cseppet sem erőltetetten, rémesen könnyedén véve az egészet.
A humor szállítói elsősorban Zed és Oh karaktere, azonban teljesen elképzelhető, hogy valakinek ez így nem jön be. Zed túlzásokba eső, állandóan ökörködő és az alpári-, fizikai-, vizuális poénok teljes hadát felvonultató alakja olykor már nekem volt kínos, de általában nem estek át a ló túlsó oldalára. Emellett Oh félénk, gátlásos, okoskodó (modern filmben kocka-stréber lenne) személye kellő kiegészítést ad.
Az állandó vallási jelenlét csak színezi az egészet, és kimondottan jót tesz neki. A bibliai utalások, személyek, helyzetek feltűnése még jobban feldobja az egyébként is kellemes hangulatot, miközben a többi karakter is nagyon a helyén volt. A főpap, a király vagy akár Marlak figuráját is sikerült jól, élvezetesen megkomponálni.
A színészek jól hozzák a rá kirótt feladatot, élükön Jack Black-kel, illetve Michael Cerával, aki ugyan eddig nem nagyon kedveltem, de itt még ő is jó volt. Kisebb-nagyobb mellékszerepben is jelentősebb személyek tűnnek fel, a fenomenális David Cross, mint Káin és Oliver Platt, mint a főpap emlékezetes marad, de a szépséges Olivia Wilde is kitűnt.
“I want you to enter the holy of holies
Oh that is quite a coincidence, because I want you to sit on the poliest of polies.”
Határozottan humoros film volt, jókat tudtam nevetni rajta. Egy délutáni pihenésnek remek, s többet nem kell tőle várni, bár érthető, ha valakinek ez sem jön be teljesen. Jack Blacken még mindig tudok nevetni, és bejön a humora. A film legyen mondjuk 6/10, ennél nem tudok többet adni.
Szikraváros – egy remek alapötlet
2009. 10. 23. 17:36
6/10, DVD, filmek
Leszel az első hozzászóló?
Szikraváros
(City of Ember – 2008)
Mondhatnám, hogy a remek ötlet mellé jó megvalósítás is párosult, de nem így van. A film alapszituációjának nagyszerűségét sikerült úgy elrontani, hogy csak egy egyszerű mese maradt belőle némi ijesztgetős jelenettel. Nagyon kár érte, mert az alapkoncepcióban sok potenciál volt, csak éppen ki nem sikerült dolgozni. A családi kalandfilmbe (vagy sci-fibe) nem nagyon sikerült semmi pluszt belevinni, és ez így sajnálatos.
Az alap tehát az, hogy a Földet eléggé elpusztítja valami katasztrófa, és a tudósok kitalálják, hogy építenek egy föld alatti várost, akik túlélik ezt. Aztán utasításokat hagynak 200 évvel későbbre, hogyan tudnak visszamenni. Igen ám, csak közben az utasítás eltűnik, és mivel senki nem akar a felszínre menni, boldogan élik tudatlan életüket. Közben a város szavatossága lejár, a generátor szét akar esni, és előkerül pár tizenéves, akik ki akarnak menni.
Az az én gondom, hogy ezt nagyon lebutították. Ugyanis ebben jóval több potenciál volt, amit egy kissé jobban is meg lehetett volna valósítani. Kicsit talán sötétebb, és egy kissé horrorisztikusabb lett volna, és elhagyták volna ezt a cukormázas felszínt, amit a gyerekszereplők szolgáltattak. Így is voltak benne jó pillanatok, meg ijesztőbb pillanatok, de közel sem elég.
Túl meseszerű lett ez az egész, ami önmagában működött, csak túl komolyan vették az egészet. A forgatókönyvet nem írták meg úgy, hogy sok élet legyen benne, és ez a varázslatos családi mese nekem kevés volt. Ráadásul maga a történet sem volt eléggé felépítve ahhoz, hogy izgalmas legyen. A film háromnegyedénél kezdtem el gondolkodni, hogy akkor most történik is valami komolyabb, vagy tényleg ezt akarják folytatni. A vége elég nagy csalódást okozott számomra.
Egyébként a gyerekszínészekkel nem volt különösebb gond (igaz, nekem nem voltak szimpatikusak), csak a szokásos tapasztalatlanság (bár a lányt Oscarra is jelölték már), viszont feltűnt a remek Bill Murray, aki nem túl kedves szerepe ellenére is színt vitt az egészbe. Tim Robbins és Martin Landau az egésznek a tapasztaltabb részét adták, igaz, kisebb mellékszerepekben.
Nem volt ez rossz, a látvány például egészen remek volt. Csupán hiányoltam belőle azt a részt, ami tovább viszi, mint egy mese. A készítőknek ez volt a céljuk, csak ez így még kevés volt, és a nagyszerű alapban jóval több potenciál is akadt volna. Legyen 6/10.
Accidentally on Purpose – 1×01
2009. 10. 01. 13:59
6/10, pilot, sorozatok
Leszel az első hozzászóló?
Accidentally on Purpose – 1×01
(Accidentally on Purpose)
Igazából nekem ez tetszett. Leginkább a Gary Unmarriedhez tudnám hasonlítani, legalábbis tipikusságában. Nem igazán emeli ki semmi a többi szitkom közül, de nem biztos, hogy ez annyira baj. Én jókat tudtam nevetni, s ennyi elég is. Már régóta hangoztatom, hogy a kommersz szitkomok az én műfajom, s ez itt is kiderült. Nem kaptunk újító, érdekes történetet, vagy éppen kicsit gondolkodós, kevésbé műveltségi poénokat, de a szokásos dolgok is jól mutattak.
Az alapszituáció szerint Billie-t, a 37 éves filmkritikust ejtik Párizs közepén, majd az első adandó alkalommal belemegy egy egyéjszakás kalandba egy nála jóval (végülis úgy 10 év csak) fiatalabb sráccal, és véletlenül teherbe esik. Úgy dönt megtartja, mert hátha nem lesz több esélye, s a srác is beköltözik. Közben visszatér a párizsi barát is, és teljes lesz a kép.
A karakterek nem túl bonyolultak, s ez is erősíti a tipikusságát. A főszereplőkön kívül még feltűnnek a fiatal haverjai, akiknek néhány poénos momentumot köszönhetünk nekik. Ezzel szemben a nő barátnői (a munkatársa és testvére) abszolút rossz úton vannak. Még csak nevetni sem tudtam rajtuk, pedig elméletileg több humoros szöveget írtak nekik, csak éppen vicces nem volt.
A humor nagy részét a három főszereplőnek köszönhetünk, én legalábbis tudtam nevetni rajtuk. A fiatalabb srác és Billie közötti dinamika egészen jól működött, és teljesen jó dialógusokat írtak nekik. Nem mondom, hogy folyamatosan nevettem volna, de némi mosoly azért mindig meg volt, és élveztem az egészet, akármilyen rosszakat is hallottam róla.
A színészek szerintem annyira nem lógnak ki. Billie szerepében Jenna Elfman ismerős lehet, vagy éppen Pooch Hall, mint az egyik barát. A többiek kevésbé ismertek, és a túljátszás is egészen jól állt nekik, én különösebben nagy hibákat nem láttam.
Bár valóban olykor kilógott az egész, és rémisztően tipikus valami, de én élveztem. Most még úgy is csak az alapot mesélték el. Olykor kissé zavaró volt a közönség túl sok nevetése, de azért lesz ez még jobb is. Ha kicsit alábbhagynak a barátnőkkel, és elkezdenek jó poénokat írni, akkor jó lesz ez. Ez így most csak 6/10, szerintem maradok még.
Volt – a Disney válasza a Pixar filmekre
2009. 09. 08. 14:01
6/10, DVD, filmek
2 hozzászólás
Volt
(Bolt – 2008)
A Disney stúdió az utóbbi időben nem tudott letenni az asztalra komolyabb sikernek örvendő animációs filmet, de úgy tűnik, hogy a Volt végre versenytársa lehet a Pixar animációinak (L’ecsó, Wall-E, Kung-Fu Panda). A közhelyig ismételt sztori közben megkapjuk az családi animációs filmek minden előnyét és hátrányát, de az egész mégis összeáll, és majdnem teljesen élvezhető film kerekedik ki.
Az alapsztori rém egyszerű: a klasszikus kutya hazatérése sztorit annyival csavarják meg, hogy a kutya azt képzeli magáról, hogy szuperhős. Volt ugyanis filmsztár, de ennek nincs tudatában, és tényleg azt képzeli, hogy van lézerszeme és szuperugatása. Azonban valahogy elveszik, és innentől egyszerű, de rendkívül hangulatos road movie-t láthatunk.
A karakterek egészen kellemesek, nem kell komolyat várni, inkább csak szerethetőek. Voltnak két társa akad: egy rajongó, és kissé szédült, leginkább a poén miatt jelen levő hörcsög és a sovány, cinikus macska, aki már csalódott az életben. Külön megemlítendőek még a galambok, akik.. ugyanazt a szerepet töltik be, mint a Madagaszkár pingvinjei. Humorosak, és szórakoztatnak mindenféle szerep nélkül.
A naiv kiskutya hazatérése és ráébredése a barátság és a hűség fontosságára óriási közhely, és közben annyi csöpögés és tanulság van, amennyit nem szégyellnek, de azért elsősorban mégis csak gyerekeknek szánták. Kissé tolakodó és giccses lett a tanulsági rész, de ez a hátránya a filmnek.
Előnye viszont a remek animáció, hiszen a karakterek (látványi) kidolgozása kiváló lett, és tényleg a Pixar filmeket idézi. A hörcsög szőrszálait is láthatjuk, arról nem is szólva, hogy maga Volt is sokat dob a “cukiság” részen. A mozdulatok és a gesztusok szépek és látszik, hogy dolgoztak vele. A háttér és a részletek egyébként szintén jól mutatnak, de csak amolyan középkategóriás animációs film szinten, nem kell várni Wall-E magasságokat.
Kellemes meglepetés, mivel a sok tanulság ellenére is kellemes lendülete van a film nagy részében, bár a végén kicsit leül. Nagyszerű látvány jellemzi a filmet, és a galambok miatt lesz 6/10. Várunk még animációs filmet a Disney-től.
L’ecsó – kis patkány nagy séfsapkában
2009. 07. 25. 18:08
6/10, DVD, filmek
Leszel az első hozzászóló?
L’ecsó
(Ratatouille – 2007)
A Pixar Oscar-díjas filmjét (egy a sok közül) ugyan már láttam valamikor a bemutatás körül, még kissé fiatalabban, de gondoltam, most újból megvizsgálom. Csalódtam? Csak kissé. A Pixar remek animációjával ugyan le tudott venni a lábamról, de ezen kívül sajnos nem sikerült feltölteni szegény filmet. Bár kellemes esti, családi film lehet belőle, de ezen túl nem tud menni. Persze nem is kell.
A kamaszkorú, remek szagló- és ízlelőérzékkel megáldott patkány, névszerint Remy, megelégeli a szemetet, amit a patkánytársadalom eszik, és inkább alkotni akar valamit. Eközben Párizs legmenőbb éttermében meghal a főséf, Gusteau, így az étterem csillaga leszállóban van, tekintve, hogy még a gyorsétterem üzletbe is be akar szállni. Felveszik Linguinit mosogatófiúnak, akinek a legnagyobb szüksége némi tehetségre lenne. Azonban társul Remy-vel, és együtt meghódítják a franciák ízlelőbimbóit.
Nem szabad semmi komolyra számítani, hiszen elsősorban gyerekeknek készítették. Nekik ott van Remy alakja, a patkánytársadalom, mint emberrablók, vagy éppen a hajjal való irányítás. A felnőttek olyan rendkívül fontos témákkal nézhetnek szembe, mint, hogy mi történik, ha egy étterem elveszt 5 csillagából 2-őt. De azért észrevehetjük a gyors ételek összetűzését a komoly gasztronómiával, s a DNS-vizsgálat alapján kiderült örökösödési rendet.
Nem mondom, hogy sokat törődtek a karakterekkel. Megtalálható a nő, aki tipikus szerelmes kalandot ígér, a gonosz főséf, az étteremkritikus, aki imád enni, a halott szakács (aki azért ember) szelleme vagy éppen a kisebbségi érzésben szenvedő patkány. Remy tényleg kisebbség, hiszen patkány.
Néhány poént is kapunk, persze ki mire vevő, de még azért én is felnevettem egyszer. Olykor feelgood részek, és unalmas csöpögések váltják egymást, s bár a főtanulságot még mindig erőltetik, mint a gyerekfilmekben szokták, azért jobban el tudjuk hinni.
A látványra abszolút nem lehet panasz. A patkányok kidolgozottak, az apró szőrszálaik remekül vannak megrajzolva, s bár az emberek néhol kissé elnagyoltak, de az apró társadalom a főszereplő. A víz csillanásai, rezdülései előtérbe kerültek, hasonlóképpen a rothadó zöldségekhez. Pixar minsőggel van dolgunk, s évről-évre meg is kapjuk.
Egyszerű, családi mozi (vagy DVD, ahogy tetszik), elsősorban gyerekeknek, remek látvánnyal és nagy célokkal. Azt hiszem nem bántam meg, hogy újranéztem. Talán 6/10, mert főzni bárki tud. (Egyébként gratulálok a címfordítónak, jól megoldotta, hiszen az eredeti Ratatouille nálunk nem igazán ismert, de azért elmegy lecsónak, s a rat=patkány szójátékot legalább egy aposztróffal pótolta.)