A ‘DVD’ kategória bejegyzései
Harry Brown – a bosszú filmje Michael Caine-nel
2010. 09. 04. 13:45
8/10, DVD, filmek
Leszel az első hozzászóló?
Harry Brown
(Harry Brown – 2009)
Az elmúlt évben többek toplistáján is előbukkant a film, s úgy általánosan is elég jó visszhangja volt ennek a széles körben annyira nem ismert filmnek. Sokáig halogattam a megnézését, hiszen tudtam, hogy a feldolgozott téma nem egyszerű: gyilkosságok és lélektani thriller. Így utólag sajnálom, hogy nem néztem meg korábban, ugyanis remek film, mely hamar lehengereli a nézőt – feltéve, ha fogékony rá.
Harry Brown egyedül él otthonában. A felesége súlyosan beteg, már csak napjai vannak hátra. Egyetlen barátja Leonard, akivel néha iszogat és sakkozik a helyi kocsmában, azonban a társa nagyon retteg a helyi bandáktól, melyek szép számmal akadnak a nem túl kellemes környéken. Embereket rabolnak ki, drogot árusítanak, zaklatnak és garázdálkodnak, de a rendőrség nem tesz semmit, a békés lakók pedig állandó áldozatai a fiatalok vandálságának. Ez azonban így nem mehet tovább – valakinek tenni kell valamit.
A Harry Brown nem egy gyors ütemű, pörgős és izgalmas akciófilm. Lassú tempóval, öregemberes stílusban jár körbe mindent, de végig fenn tudja tartani a figyelmet, nincsenek sem üresjáratok, sem unalmas percek. A nyugodt, de feszültséggel és haraggal teli atmoszférát tökéletesen mutatja be, érezni lehet minden egyes pillanatban, jelenetben annak mondanivalóját és igazi értelmét. Jól megírt, érzelemmel teli párbeszédek és letisztult megvalósítás jellemzi a filmet, melyben a vége felé kerül elő a feszes, izgalmas thriller, ahol a drámaibb, erősebb képek uralkodnak, de hasonló profizmussal lettek ezek is előadva.
Vajon jogos megfizetni a kegyetlen gonosznak, ha más nem tesz semmit? A film mondanivalóját tekintve sem könnyű. Az önbíráskodás, a bosszú és a bűnözők megölésének létjogosultságát taglalja, ezzel felállítva a morális mondanivalót, mely nem teljesen egyértelmű a végére. A karakterek csak hozzásegítenek az elgondolkodtató drámához, illetve elsősorban Harry Brown, akinek a jól megírt figurájának a cselekedetei, motivációi és vívódásai adják a film igazi voltát. Mellette a rendőrnő ártatlan, már-már naiv szerepe ad kontrasztot világnézetben és felfogásban, bár a végén ráébred, hogy nem minden működik olyan jól a világban.
A sötét és komor hangulathoz a zene is sokat ad, bár nem gyakran szólal meg, de a drámai és izgalmas jelenetekben tökéletesen festi alá az adott pillanatot. A színészek közül egyértelműen Michael Caine viszi el a hátán a filmet, hiszen szinte egyszemélyes filmjének minden pillanatában élően és valóságosan jelen van a vásznon, és meggyőzően alakítja a szerepét. A többiek kisebb hangsúlyt kapnak, de mindannyian jól teljesítenek, főleg a bandatagok, de felbukkan még David Bradley és Emily Mortimer is.
Komoly és elgondolkodtató thriller-drámáról van szó, mely élvezetesen adja elő az erkölcsi igazságát. Ehhez a profin bemutatott világhoz társul Michael Caine, akivel együtt megteremtődik a nyugodt ütemű, de mély és komor lélektani légkör. Ugyan nem tudok 8/10-nél többet adni, de megéri megnézni.
Légió – apokalipszis nagyival és angyalokkal
2010. 08. 26. 19:26
2/10, DVD, filmek
Leszel az első hozzászóló?
Légió
(Legion – 2010)
Pedig a film nem is lett volna olyan rossz, ha egy jobb rendező kezébe kerül. Vagy esetleg Emmerich lesz a direktor, ő a világvégék specialistája. A Légió ugyanis hihetetlenül rossz film lett, hiszen csak az elfogadható látvány pozitívum, az összefércelt forgatókönyv, a koncepciótlan történetvezetés, a Z-kategóriás horrorokra jellemző pillanatok és a rosszul bemutatott karakterek mind a negatív oldalt erősítik. De legalább az alapötlet még érdekes volt.
A Földön eljön a világvége. Isten megharagudott az emberekre (a baromságaik miatt), ezért az angyalok segítségével az emberekre zúdította az apokalipszist. Néhányan azonban még megmenekültek egy sivatag közepén lévő pihenőben, de ők sem maradhatnak sokáig életben a zombik (angyalok által megszállt emberek) tömegével szemben. De a (bunkó) terhes nő méhében még ott van a remény, hogy az emberiség maradéka megmenekül, s Mihály angyal (és a gépfegyverei) segítségével talán nincs minden veszve, még ha maga (a buzogányos) Gábriel arkangyal indul is a babért.
Az egyszer a jófiúk, míg máskor a rosszak oldalán lévő Mihály és Gábriel angyal harca az emberiségért adná a film legnagyobb pillanatait, gyakorlatilag minden kudarcba fullad. Az akciójelenetek szánalmasak, a zombikkal való küzdelem sokszor inkább nevetséges, mint valóban horrorisztikus (nem lehet megijedni a pörgő buzogánytól, ez bizonyos), de nem ez lenne a legnagyobb gond. A forgatókönyvet nem gondolták rendesen át, egymás után, minden átvezetés és logika nélkül jönnek a jelenetek, míg a cselekedetek valós indítéka gyakorlatilag köde veszik.
A karakterek köré kerekített személyi történetek egyszerűen súlytalanok, a drámát nem lehet komolyan venni, a jégkrémes kocsiból induló zombi-támadások és a nagymama falon mászkálása között feleslegesen van jelen. A komoly pillanatokat nem tudják felvezetni, a nagyobbnak ható bölcsességek csupán közhelyek (és akként is tudják csak előadni), de még csak komolyabb morális mondanivalót sem tudnak felmutatni, kvázi értelmetlen teológiai dolgokkal támasztják alá a látottakat. A horror résztől nem lehet félni, minden mozzanatot előre lehet sejteni, s még a zenével sem tudják ezt segíteni.
A látvány még rendben van, azt éppen nem illeti panasz. A színészek sokat nem tesznek hozzá a produkcióhoz, a testvéri szeretet és a géppisztolyos gyilkosságok dilemmája között vergődő Miály arkangyalt Paul Bettany játssza el, mellette komolyabb szerepet kapott két még nagyobb név, Dennis Quaid és Charles S. Dutton, akik rutinból hozzák a kötelező feladatot, de ez édeskevés. A többiek, Lucas Black, Tyrese Gibson, Adrianne Palicki, Kate Walsh és Willa Holland legfeljebb csak elfogadhatóak, klasszikus B-filmesek.
Csapnivaló forgatókönyv, komolytalan, már-már nevetséges jelenetek és súlytalan személyi drámák (no meg a vérző szájú nagyi) jellemzik a filmet. Rá kellett néznem a rendező nevére, de nem Uwe Boll vezette a produkciót, helyette Scott Stewart szállította ezt a nehezen értékelhető alkotást. 2/10, megtekintését nem ajánlom.
Sárkányvadászok – mese Európából
2010. 08. 22. 19:29
5,5/10, DVD, filmek
3 hozzászólás
Sárkányvadászok
(Dragon Hunters – 2008)
Magyarországon ugyan csak idén mutatták be, mégis 2008-as alkotásról van szó. Az idei animációs termés két sárkányos filmje közül az egyikről van szó, ráadásul nem is hollywoodi, hanem francia, így némi újdonság is keveredik a könnyed gyerekmesébe az érdekes, de kimondottan tetszetős látványon és az alapvető sablonokon kívül. Egyszeri megnézésre élvezetes alkotás.
Egy különös világról szól a történet, ahol sziklák és törmelékek repülnek mindenfele, sárkányok, bárányok és nyuszik kukucskálnak a lebegő káposztaföldeken. Lian-Chu és Gwizdo, a két kalandor (és a kékbundás sárkány-kutya), pénzkeresésként sárkányokra vadásznak, amikor találkoznak a gazdag úr unokahúgával, Zoéval, aki álomvilágában az Ezüstlovaggal harcol együtt. A világra azonban nagy veszély közeleg, a világfaló sárkány hamarosan felébred, s csak a furcsa csapat állhat az útjába.
Amerikával ellentétben itt nem a sima rutinos megoldásról van szó. Jóllehet itt is vannak szép számmal közhelyek és sablonok, a történetvezetés pofonegyszerű és kiszámítható, de mégis, megdobják itt-ott egy szerethető motívummal, egy meglepő megoldással, ezzel némi újdonságot és egyéniséget visznek bele. Olykor kicsit felpörög a film, néha unalomba fullad, s közben egetverő tanulságokkal tömítik el a kisgyerek agyát, de kellemesen szerethető és még talán szórakoztató is a film.
A karakterek kellően buták és kedvelhetőek a maguk módján, kivételt képez ez alól a kislány, aki hihetetlen módon idegesítő, és a film 90%-án át zavarja a nézőt, s csak a hatalmas toleranciaszint vagy a 10 éves kor mentheti meg a nézőt az öngyilkosságtól. Pedig a többiek rendben vannak, a jószívű, macis állovag, a kicsit zsugori és csaló társa, a vak öreg, és a gonoszkinézetű szolgája, de még a bundás kutya is megfelelő humorforrás. A fehér juhok és a vörös denevérek még kicsit a hangulatot is segítik.
A zene sokat javít az összhatáson, a kínai stílus és a hatásos dallamok megfelelően aláfestik a légkört. A látvány önmagában rendkívül furcsa lehet, meg van az az érzése a nézőnek, hogy egy hollywoodi animációs cég gyakornoka is jobbat csinál. A karakterek nem túl kidolgozottak, annál szebb viszont a háttér és a környezet. Szívesen néztem volna még a teremtett világot, esztétikailag igen szépen sikerült.
Nem mondom, hogy az évtized animációs filmje, sokkal inkább egy könnyed gyerekmese némi európai újdonsággal és mástípusú látványvilággal, mint amit megszoktunk. Egyszeri megtekintésre alkalmas, de világ nem vált meg. 5,5/10 a pontszám, de azért a végét nem tudom mire vélni.
Fanboys – Rajongók háborúja
2010. 08. 20. 12:56
6/10, DVD, filmek
Leszel az első hozzászóló?
Fanboys – Rajongók háborúja
(Fanboys – 2008)
Nehéz bármilyen kategóriába is besorolni a Fanboyst, hiszen a roadmovie alapot gyenge drámával és egész korrekt geek-komédiával fűszerezték. A film legnagyobb problémája, hogy nem tudja, mit is akar valójában. Humoros rajongói filmet, sok utalással és röhögéssel, vagy érzelmes drámát, amit néha kevés viccel felengednek. Két szék közé esett a Fanboys, noha voltak kimondottan jó pillanatai, s a játékidő felében jól lehetett szórakozni.
1998-ban, a 4. és egyben első Star Wars film megjelenése előtt a rajongók állandó lázban égtek, hiszen a Baljós árnyakkal folytatódik a filmes eposz. Néhány fiatal, Hutch, Linus, Eric és Windows számára a Star Wars jelent mindent, és mindennél jobban várják az új filmet. Azonban egyiküknek már nem lesz lehetősége a moziban megnézni a várva várt előzményfilmet, így elhatározzák, hogy átvágnak a fél országon a Lucas farmig, és megszerzik a kópiát.
A film klasszikus roadmovie-ként indul, de az egyszerű alapot tovább bonyolítják a drámai szállal. Nehéz eldönteni, hogy akkor működött volna jobban, ha kisebb, vagy éppen akkor, ha nagyobb hangsúlyt fektetnek erre a vonulatra, azonban így semmiképpen sem volt szerencsés. Az érzelmesebb vonulat súlytalannak, komolytalannak érződött, miközben a humoros mókázás lendületét vesztette, és folyton megtorpant, amikor egy drámaibb pillanat következett.
A karakterek igazi sablonok, a közhelyes kocka-figurák megtestesítői: nőkkel nem tudnak bánni, a Star Wars az életük, folyton utalgatnak a filmekből, s még a Trekkesekkel is állandóan harcolnak. Ezzel még nem is lenne igazán gond, főleg, hogy a négy baráthoz csatlakozik Zoe, aki a kötelezőnek is mondható, bár rémisztően semmilyen szerelemi szálat hozza magával, de ettől függetlenül a gúnyolódásokkal és viccekkel kicsit segít a hangulaton. Pedig a humorral nem lenne gond, lehet nevetni a baromságokon és az agyatlan poénokon, de a körítés nem sikerült tökéletesre.
A színészi gárdával nincs gond, megoldják a dolgukat, főleg a film után felkapott Jay Baruchel, de mellette Sam Huntington, Chris Marquette és Dan Fogler sem volt vészes. Kristen Bell fekete hajjal kicsit furcsa, de még mindig aranyos volt. Egy-egy cameora feltűnt Seth Rogen, William Shatner és Danny Trejo is.
Nézhető film, lehet rajta nevetni is, de a jó hangulat és a rengeteg utalás és poén nem tesz remekké egy filmet. A lelkizős bölcsességek és az unalmas tanulságok sokat rontottak rajta, s azért az új filmről is kaptunk néhány humoros megjegyzést. 6/10, de lehetett volna jobb is.
A hercegnő és a béka – a Disney visszatért?
2010. 08. 12. 19:25
6,5/10, DVD, filmek
1 hozzászólás
A hercegnő és a béka
(The Princess and the Frog – 2009)
A klasszikus, 2 dimenziós mesék legnagyobbja, a Disney az utóbbi években nem tökéletes, de már 3D-s filmekkel jelentkezett, most viszont újra megpróbálkoztak a régi idők animációjával. Vissza talán nem is tért a korábbi önmagához, de ha továbbra is ezen az útvonalon marad, néhány év múlva újra régi dicsőségében szerethetjük a mesegyárat. A hercegnő és a béka tipikus Disney, annak minden előnyével és hátrányával.
Mindenki ismeri a klasszikus békakirály történetét, akit ha megcsókol egy igazi hercegnő, akkor visszaváltozik a daliás királyfivá. Az amerikai New Orleans-ban a főszereplő hölgy a legkevésbé sem hasonlít egy hercegnőre: rengeteget dolgozik, szórakozni nem jár, csupán az álmát hajszolja, ugyanis egy éttermet akar nyitni apja emlékére. Azonban az események folytán mégis megcsókol egy beszélő békát, most viszont nem a nyálkás kétéltű lesz herceg, hanem a pincérlány válik békává.
A történet nem sok csavart ígér, nem is kapjuk meg. Tulajdonképpen nem sok eredetiség, vagy újítás van a filmben, a rengetegszer használt Disney-sablonokat alkalmazza. Közhely- és giccs-rengeteg, kötelező happy end és már-már bárgyúan ható történetvezetés. Egy-két mese ismerete után könnyedén megjósolhatjuk a következő jelenetet, azonban mindez nem válik igazán zavaróvá, ha engedjük a bennünk lakozó gyermeket szórakozni. Kissé üres és semmitmondó, ezeréves bölcsességeket és kliséket hangoztat, de talán közben egy kicsit elbájol is.
A karakterek sem hordoznak túl sok értelmet és újdonságot, inkább papírmasé jellemeket fedezhetünk fel. Az afroamerikai főhősök már az új Disney-t hirdetik, mellettük a főgonosz olyan, amilyennek lennie kell. Azonban csapódott hozzájuk egy jó kedélyű, sokszor kimondottan vicces aligátor, illetve a hősszerelmes, de humoros szentjánosbogár, akik ketten feldobják az egész film kellemes hangulatát.
A még nem modern mesékben igen gyakran találkozhattunk dalbetétekkel, most is van belőle bőven. Lépten-nyomon felcsendül egy-egy dal, szinte már musicalnek ható módon, s még ha ez inkább időhúzásnak is minősül, azért folyamatosan fenntartotta a vidám légkört és még tovább javított a hangulaton. A látvány tökéletes, igazi 2D-s animáció, nagyszerűen mutat. Igazán készíthetnének többet is, de majd talán e film után.
Nem tökéletes, sokszor elég bután és sablonosan hat, de a remek látvány, a jó humor és a kellemes dalbetétek nagyrészt kárpótolnak. Talán több erőfeszítéssel kikiálthatnánk a Disney stúdió visszatérését, egyelőre csak annyit mondhatunk, hogy majd egyszer visszatér. 6,5/10-nél többet nem érzek jogosnak, de ettől függetlenül jól szórakoztam, s bizton állíthatom, hogy tökéletes gyerekfilm.
HA/VER – szuperhősös mozi szuperhősök nélkül
2010. 07. 20. 12:32
8/10, DVD, filmek
3 hozzászólás
HA/VER
(Kick-Ass – 2010)
A nem túl szerencsés magyar címet nem kommentálnám, sokkal inkább a furcsa kampányt, amit a film köré kerítettek. Nem tűnt komolynak, inkább csak amolyan B-kategóriás képregény-paródiának, pedig azért más a helyzet. A film fele tiszta élvezet, s ha az összhatást az eleje el is rontja, azért könnyedén az év egyik legjobb popcorn-mozija lett, már a remekül összerakott akciók és a zseniális beszólások miatt is, de Hit Girllel tarolt a film.
A tinédzser Dave Lizewski színtiszta vesztes. Nőügyek terén sikertelen, melegnek is hiszik, de egyébként a képregények szuperhőseit kimondottan kedveli. Megfordul a fejében, hogy a való világban miért nem próbálta még ki senki a hősködést, így úgy dönt, hogy majd ő lesz az első, és egyedül veszi fel a harcot. A helyi gengszterbanda felfigyel az újdonsült közönség-kedvenc Kick Ass-re, aki közben megismerkedik Hit Girllel és Big Daddy-vel is, akik szintén bűnüldözésre adták a fejüket.
Noha sima szuperhősös mozinak tűnik, azért ennél jóval több van a háttérben. Bár való igaz, az eleje nagyon a tinivígjátékok vonulatát követi, ezt érzem igazán feleslegesnek a filmben, megzavarja az összhatást és kizökkent a hangulatból. Azonban ahogy beindul a film, igazi élményben lehet részünk, hiszen zseniális párbeszédek és beszólások uralják a véres akciók közötti területet, amiből nincs túl sok. Ahogy beindul az igazi tombolás, kiválóan megkoreografált, ütős jeleneteket sorakoztat fel, s ezek adják a film legjavát.
Akármennyire is Kick Ass a főszereplő, ez igazán Hit Girl mozija, aki önmagában uralja a terepet. Irreálisan eltúlozzák a karakterét, ami egyben paródia is a klasszikus figuráknak. Ezt megerősítik a filmes, képregényes utalások, a paródiaszerű megmozdulások, az igazi hatásvadász jelenetek, még ha a következő pillanatban egy véres öldöklésbe torkollik az egész. Az idealizmusban túlcsöpögő univerzumokat felváltja a morálisan vitatható gyilkolászás egy tizenegy éves lány képében, ezáltal túlzó realizmussal fűszerezve a filmet.
A zeneválogatást is csak dicsérni lehet, egyszerre eltúlzó és hihetetlenül zseniális, amihez képi világ is tökéletesen passzol. A fiatal Aaron Johnson első szárnypróbálgatása ez, és remekül is dolgozik, azonban Chloe Moretz lesz az igazi sztár, kitűnően gyilkolászik a vásznon, majd a következő jelenetben kakaót szürcsölget. Nicolas Cage mostanság annyi filmben szerepel, amennyiben nem szégyell, többsége mellé is talál, azonban végre megmutatta, hogy miért is jó ő. Kivételesen még vicces is volt. Mark Strong főgonosza és Christopher Mintz-Plasse trónvárományos gonosza adja a befejezést, kiválóan teljesítettek.
R-kategóriás öldöklés, hihetetlen akciókkal és fekete humorral, amit a parodisztikus vonal egészít ki, s akármennyire is ezt akarja segíteni a tinivígjáték, mégis rosszul hat. Azonban a film második felében Matthew Vaughn nem félt kezébe venni az irányítást, és igazi filmélményt mutatott be a vásznon. 8/10, bár kevésnek érzem.
Doctor Parnassus és a képzelet birodalma
2010. 04. 14. 14:28
9/10, DVD, filmek
Leszel az első hozzászóló?
Doctor Parnassus és a képzelet birodalma
(The Imaginarium of Doctor Parnassus – 2009)
Az ördöggel való fogadás sohasem volt egyszerű, még ha nyertél is, akkor is valami rossz lapult a háttérben, még akkor is valami következménye lesz. A hosszúcímű Doctor Parnassus is ezt a témát járja körbe, nem is rosszul. A hihetetlenül jó látványhoz igazi mese társul, amelyet még a meséket annyira nem szeretőknek is könnyedén tudok ajánlani. Heath Ledger utolsó filmjében még hárman is eljátszották a színészt, s meglepő módon nem kellett senkiben csalódnom.
A színházi társulatával utazó Doctor Parnassus fogadást kötött az ördöggel. Nem is egyszer, s volt, hogy nyert, de volt, hogy veszített. A jelen állás szerint, amikor a lánya 16 éves lesz, a Sátán magával viszi. Parny életelve, hogy ha senki nem mesélne meséket, a világ megszűnne létezni, de a modern világban már senkinek nincs szüksége a történeteire. Együtt utazik a lányával, Valentinával, egy fiúval, Antonnal és Percyvel, az apró termetű lénnyel. Még egy utolsó reményszikra feltűnik, méghozzá a zűrös múlttal rendelkező Tony személyében.
A tükrön inneni és túli világ remekül elkülönül egymástól, ugyanis ezen a mágikus tárgyon keresztül minden látogató beléphet a képzelet világába. A szürrealizmus teljesen jelen van, míg a való világ ennél földhöz ragadtabb, de gyakran még ezeket a pillanatokat is feldobják. A történet, ha túlságosan nem is fordulatos (bár néhol furán összekuszálódik), de tökéletes mese. Egyszerű történet a képzelet birodalmában, mely nagyszerűen körüljárja a mondanivalóját, elsősorban a halálról, a bűnről vagy éppen a kísértésről.
A karakterek állandóan hozzátesznek az éppen futó jelenethez, mint Anton és a megelégedett, de mégsem teljes élete, Valentina, az ifjúság, a lázadó és érteni vágyó, a reményekkel és vágyakkal teli élet kilátása személyesen. Mellettük Parnassus az évek során elkopott reményei és vágyai már csak a következő részegségig tartanak, míg két ilyen állapot között, a józanabb pillanataiban is csak siránkozni tud a múltbéli tévedései miatt. Tony, emlékezetét vesztett, de a múltjának kísértetébe burkolózott alakja adja meg a végső lökést a filmnek.
A nagyszerű látványt muszáj kiemelnem többször is, bár nem tudom eleget dicsérni. Látványorgia zajlik a vásznon, tele szimbólumokkal és vizuális ötletekkel, igazi fantázia terméke. Letaglózza a nézőt, melyhez kapcsolódnak a jelmezek és a maszkok is, melyek a valóságba is kreatívságot és ötleteket árasztanak, melyek a színészek közti váltogatáshoz is szükségeltettek. A zene, ha nem is kiemelkedő, de remekül aláfesti az eseményeket, főleg a varázsvilágban van nagyobb jelentősége.
A színészek kitűnőek, szinte kivétel nélkül. Tony főszerepén négy színész is osztozik, elsősorban Heath Ledger, akinek a helyét a tragikus halála után Johnny Depp, Jude Law és Colin Farrell vette át. Nem törik meg a ritmus a színészváltás közben, nem tűnik ki, bár mindannyian különböző Tony-t jelenítenek meg, mely leginkább a képzelet világának köszönhető. Mellettük Christopher Plummer Parnassusa is remek, de igazán nagyot még Tom Waits ördöge alakít. A további szerepekben még feltűnik Andrew Garfield és Lily Cole is.
Film a javából, igazi vizualitással és hihetetlen mennyiségű ötlettel és fantáziával megáldott történet, melyhez a rendező, Terry Gilliam adja meg az alapot. Álomszerű, mesés világba kalauzolja el a nézőt, aki önmagát részesének érezheti a birodalomban. Magával ragadó, morálisan elgondolkodtató és lenyűgöző történet, melyet a színészek tesznek teljessé. Részemről 9/10, mindenképpen többször kell megnéznem.
Komfortos mennyország – giccses halál
2010. 04. 06. 17:01
6,5/10, DVD, filmek
6 hozzászólás
Komfortos mennyország
(The Lovely Bones – 2009)
A Peter Jackson által jegyzett filmben két dolog dominál: a dráma és a giccs. De az előbbi erőssége nem érvényesül igazán, s a feszült és izgalmas thriller helyett egy feelgood tinifilmet kapunk irgalmatlan sok giccses és szentimentális elemmel, melyek nélkül ugyan a 130 perces játékidő lecsökkenne, de az élvezeti faktor jelentősen megnövekedne, bár a mondanivaló még így is rettentően furcsa és pesszimista: halottnak lenni jó.
A 14 éves Susie Salmont meggyilkolják. Ezt ő meséli el már a film első perceiben, majd a történet folyásával mi is megismerjük az eseményeket. A brutális halál után továbbnézi az eseményeket, s kénytelen szembesülni családja gyászával. A menny és a Föld között tovább “élve” figyelheti a gyilkosának mozdulatait és cselekedeteit, de közbeavatkozni nem tud, nem tehet semmit. A bizakodás, a továbblépés és a tagadás köztes állapotában a családja is meg akarja tudni, hogy mi történt a lánnyal.
A film első 45 perce még jól lett összerakva és korrekten mutattak mindent, míg a gyilkosság után lényegében két részre szakadt. Az egyikben Susie nézi a valóság eseményeit, de giccses, szirupos és ízléstelen jelenetek során, míg a hangulatot a ‘70-es évek Amerikája dobja fel, hiszen a Földön játszódó jelenetek a film végéig jól működtek. A gyilkos keresése és az “állat” további ténykedése végig feszült és izgalmas jeleneteket adott, de maga a gyilkosság is horrorba illő perceket teremtett.
A rendezés során valami félresiklott, hiszen nem tudom, hogyan sikerült remek jeleneteket nagyon rosszal felváltaniuk. Végig érezni a kontrasztot, mely átjárja az egészet, de belekerültek olyan elemek is, melyeknek szerintem semmi keresnivalója a filmben (mennyei barátok, végső csók). Az érzelmi szál a családnál elég erős volt, és rá lehetett volna építeni, de helyette nagyobb hangsúly került a lány barátjára, illetve a vele való szerelemre, ami miatt különösen gyenge jeleneteket láthattunk.
A morális mondanivaló sem éppen kellemes, s én a halál nagyszerűségét és az élet borzalmasságát éreztem ki, ami alapvetően nem a legjobb ötlet. Vizualitásilag remekelt viszont a film, hiszen a giccses, mennyei környezetet szépen sikerült megteremteni. A ‘70-es évek világa nagyszerűen lett megalkotva. A szereplők szintén jók voltak, elsősorban a gyilkos, Stanley Tucci, aki jól hozta, de mellette Mark Wahlberg és Rachel Weisz is feltűnt, sőt, mellékszerepekben még Susan Sarandon és Michael Imperioli is megjelent.
Végig az volt az érzésem, hogy ebből jobbat is ki lehetett volna hozni, kevesebb szerelemmel és giccsel, de több thrillerrel és feszültséggel. A drámai elemek kaphattak volna jelentősebb szerepet, talán akkor a végeredmény is fogyaszthatóbb lenne. A végeredmény így elég kétséges lett, de egyszeri megnézésre még tudom ajánlani. Így nekem 6,5/10, remélem Mr. Jackson legközelebb valami jobbal rukkol elő.
Coco Chanel – a divat előtt, az árvaház után
2010. 03. 28. 21:02
5/10, DVD, filmek
Leszel az első hozzászóló?
Coco Chanel
(Coco avant Chanel – 2009)
A divat nagyasszonyának, s talán az egyik legismertebb alakjának korai éveit meséli el a film, mely ugyan látszólag egy hangulatos, életrajzi divatfilm, azonban sajnos nem ezt kapjuk, sokkal inkább egy unalmas és vontatott történetet sok hitelességgel, s meglepődéssel együtt tapasztaltam, hogy az amerikai An Education-ben több a francia hangulat, mint egy francia filmben.
A franciául tudók a film címéből kitalálhatták, hogy a film Coco életét meséli el Chanel előtt. A divatvezér előtt csupán egy fiatal varrólányka volt, aki szabad idejében énekelt, s énekesnőként szeretett volna élni később, de sikertelen próbálkozások után enged a könnyebb és fantáziátlan világ lehetőségének, s egy gazdagabb férfival tart a forgó és mozgalmas párizsi világba, amely csak látszólag szép és csillogó, de kérdés, hogy van-e hely benne egy falusi szegény lánynak.
A filmet a romantikus, divatos és életrajzi filmek közé kategorizálhatnánk be, s ezek közül, ha divatot nem is, de szerelmet kapunk. Coco megeleveníti a kitartott szerető és az igazi szerelmes karakterét is, s végigkövethetjük pályájának kezdeteit, mely még sokkal inkább az előkelőségről és a romantikáról szólt, mint a ruhákról vagy a parfümökről. Láthatjuk a klisében gazdag árvaházi gyerekkor után a jobb életet kereső, de nem találó fiatal lányt, aki önmaga mellett felfedezi a párizsi elit ízléstelen ruházatának gyenge pontjait.
A film nem hozza elő a szokásos hollywoodi csillogást és ragyogó élettörténetet, s nem fűszerezi semmivel, s talán ez a legfőbb gond is vele. Törekszik a hitelességre, de a kezdeti időkben semmi érdekes és újító nincs, amivel el lehetne tölteni ezt a 100 percet, de nem is használ ilyen elemeket. Bemutatja az ambíciókat, a motivációkat és körülményeket, de a környezetet nem sikerült hozzá megteremteni, s a francia hangulatot nem éreztem az alkotáson.
A kosztümök ellenben szépek voltak, még ha nem is láthattunk belőlük túl sokat. Coco fiús, újító és nem túl “habcsókos” ruhái szépen megtervezettek, s hozzá a többi jelmez is illik, de ez még nekem kevés a hangulat megalkotásához. A színészek viszont életet dobtak a nem túl ütős képbe, elsősorban Audrey Tautou, a fiús, önhitt és bájos szerepben, mellette Benoît Poelvoorde jól hozza az arrogáns és gazdag figurát, míg Alessandro Nivola kissé háttérbe szorult.
Az alapfelvetés nem lenne rossz, de nem éreztem annyi energiát, történetet és lehetőséget, mint amennyi elkelt volna, s így csak egy történelmileg ugyan hiteles, de nem túl szórakoztató film lett az eredmény. Megnézését ha meg nem is bántam, de nem ajánlanám annyira, kivéve ha valaki fanatikus Chanel rajongó. Részemről ez 5/10, talán a divatasszonyról jobb lett volna filmet készíteni.
Millió dolláros bébi – boksz és melodramatika
2010. 03. 18. 13:55
9/10, DVD, filmek
2 hozzászólás
Millió dolláros bébi
(Million Dollar Baby – 2004)
A négy Oscar-díj nyertes alkotás (köztük a legjobb filmért, vagy legjobb rendezőért kapott) nem véletlenül nyerte el sokak tetszését. Visszafogott, kevésbé mozgalmas alkotás, melyben az igazán fontos dolgok mélyebben zajlanak, s a felszínen jóval kevesebb történik. Erős feszültséggel és komoly drámával telített alkotásról van szó, ahol a tökéletes képhez a rendező által szerzett zene és a két Oscar-díjjal kitüntetett színészek asszisztálnak – nagyszerűen.
Frankie Dunn igazi legendának számít: sok bokszoló útját egyengette edzőként, noha senkit sem a bajnoki címig. A lányával való kapcsolata rossz, nem is beszélnek egymással, s egyetlen igazi barátja Hepaj, aki régen maga is bokszoló volt, de most csak az edzőtermet tartja rendben. Egyszer csak megjelenik Maggie, aki hányattatott sorsa ellenére -vagy pont amiatt- hatalmas kitartással és erővel rendelkezik, és minden adott arra, hogy bajnok legyen, de ő edzőnek egyedül Frankie-t akarja, aki viszont ellenkezik.
A film fő gondolata lényegében a mester életfilozófiája: mindig védd magad. A két szereplő közös élete során egymásban megtalálják az elvesztett családot, s együtt könnyebben tudják feldolgozni a múltat, mely mindkettejüket kísérti. Az esélytelenek világába kalauzolja el a nézőket a film, s a dramatikus pillanatok mellett helyet kapnak a mély gondolatok a kitartásról, az álmokról, a belső megnyugvásról és megbocsájtásról vagy akár az eutanáziáról.
Profin valósította meg Clint Eastwood az egyszerű, karakterizáló történetet. A kevés szereplős történethez remek párbeszédek lettek írva, s az olykor előtűnő humoros, komikus jelleghez tökéletesen passzol a vége felé teret nyerő melodramatikus érzelemvilág. Az érzelemdús és erőteljes környezethez remekül illenek a jól megalkotott karakterek, mint a múltját feledni akaró férfi és a jövőjét megvalósítani akaró és az utolsó esélyt megragadó lány.
Az egyszerűnek tűnő történethez nagyszerű képi megvalósítás párosul, elsősorban a fényekkel, árnyékokkal való játéknál. Így erősíti fel a világot, melyre a súlyát a zene is rányomja. A színészek erős kisugárzása is ad az élményhez, elsősorban Clint Eastwood és Morgan Freeman zseniális összjátéka. Mellettük Hilary Swank is meglepően jól teljesít, de én kicsit haloványabbnak éreztem a többiek mellett.
Mindenképpen kiemelendő alkotás, s Eastwood ezzel a filmmel is bebizonyította, hogy kitűnően rendez. Jól összerakott momentumokkal, remek párbeszédekkel és jó színészi játékával büszkélkedhet a film, mely összességében nem tökéletes, de mindenképpen nagyszerű élvezetet nyújt, és érdemes többször is megnézni. Részemről 9/10.
Ahol a vadak várnak
2010. 03. 15. 13:28
8,5/10, DVD, filmek
Leszel az első hozzászóló?
Ahol a vadak várnak
(Where The Wild Things Are – 2009)
Erről a filmről elég sok jót hallottam, ezért is kezdett el érdekelni. Ennek ellenére sokáig halogattam a megtekintését, pedig nem kellett volna, ugyanis kimondottan kellemes film. Szívet-melengető történet, de ezalatt némi szomorúsággal és magányossággal. Mélyebb mondanivalót fejteget egy aranyos történet alatt, mely valójában csak egy mese, de sokkal inkább szól felnőtteknek, mint gyereknek, hiszen a szőrmókok alatt igazi gondolatok is rejlenek.
A film egy kisfiúról szól, név szerint Maxről, akinek a helyzete nem éppen tökéletes, de valójában csak a fiú gondolja így. Édesanyja egyedül neveli a nővérével, így nem jut elég idő rá. Az egyik veszekedés után elszökik otthonról, s egy szigeten köt ki, ahol hatalmas, furcsa és vad lények élnek, mint egy nagy család. Maxet a királyukká teszik, s velük tölt néhány napot, de végül rájön, hogy a család a legfontosabb.
Az előzetesek alapján én jóval vidámabb és mosolygósabb filmre számítottam, de a végeredmény nem lett ilyen feelgood. Sokszor önti el a filmet a szomorúság, a bánat vagy éppen az egyedüllét érzete, s a szívmelengető képsorokból elég gyakran érződött lehangoltság és feszültség. A film vége felé elszabadulnak az indulatok, s ezzel együtt minden probléma és érzelem is kitör, így lesz igazán sötét és mély a film.
A vad karakterek remekül lettek megalkotva. Mindannyian Max egy való világbeli ismerősét, vagy önmagának egy tulajdonságát jelképezi. Közülük Carol áll legközelebb a fiúhoz, hiszen lényegében ő a vad megfelelője, így jól tükrözi Max összetett személyiségét is. A többiek inkább csak eltúlozva vannak jelen, mint egy-egy eltúlzott változat. Közben megszólalnak a mélyebb mondanivalók is, a családról vagy a belső szenvedélyről és vadságról.
A megjelenítése hihetetlenül jó lett. A vad dolgok kimondottan érzelemdúsra, kifejezőre és szerethetőre sikerültek, melyhez a vizuális megvalósítás tökéletes illik. A zene ezzel együtt remek lett, mindvégig illeszkedik a hangulathoz és eseményhez. A vadak hangjai olyan nevek lettek, mint James Gandolfini, Catherine O’Hara, Forest Whitaker vagy Paul Dano.
A film egyben fantasztikus, érzelmes, megható és elgondolkodtató. Igazi mese az álmokról, s a minket körülvevő világról, melyhez szép vizualitás és zene társul. Sajnálom, hogy eddig nem láttam, de még biztos, hogy újranézés lesz belőle, jóval többet tud adni, mint amit egy nézésre felfogtam. Így nekem 8,5/10.
Valkűr – megölni Hitlert nem túl egyszerű
2010. 03. 11. 15:53
8/10, DVD, filmek
3 hozzászólás
Valkűr
(Valkyrie – 2008)
Megtörtént eseményről nehéz filmet készíteni, főleg akkor, ha az adott momentum egy olyan fontos időszak alatt játszódik, mint a II. világháború. Bryan Singer filmje egy Hitler-elleni merényletre összpontosított, s talán még a történelemből ketteseknek is kitalálható, hogy mi a film vége, vagyis nem a végkifejlet lesz a fontos, hanem a megvalósítás. A rendezőnek sikerült, s egy feszültségben gazdag, mozgalmas, bár nem tökéletesen kivitelezett filmet készített.
1943 és ‘44 között már látszódott, hogy a háború hova vezet. Egy kisebb csoport úgy döntött, hogy valahogy megakadályozza a Führer őrültségét. A Hitler-elleni merénylet vezetője Claus von Stauffenberg lett, akit nem feltétlenül követendő nézetei miatt Észak-Afrikába küldtek, de megsebesült és a tartalékos haderő vezetője lett. Mellette még fontosabbnál fontosabb náci vezetők is részt vettek a tervben, melynek a lényege Hitler megölése és a hatalom átvétele volt.
Az ismert történet miatt a hangsúlyt a kivitelezésre és a részletek kidolgozására fektették. Kellően megismertük a szituáció hátterét, hasonlóképpen a főszereplőt is. A többiek már nem túl erősek, hiszen a többi vezető elég egysíkú és egyszerűre sikerült, s sem a gondolataikat, sem a motivációkat nem lehetett eléggé átérezni, bár a színészek nagyszerűségének köszönhetően nem lett az egész zavaró. A köztük lévő kapcsolaton még munkálkodhattak volna még, de a film légköre kárpótolni tud.
A feszültség és a komor hangulat végig jelen volt a filmben, sőt uralkodott, így végig lehetett élvezni a terv kezdetétől a végig. A folyamatosan múló idővel és az óriási tét miatt sikerült elég pörgőssé és izgalmassá tenni az alkotást. Nekem kicsit kevésnek tűnt az előzmény és maga a Valkűr-hadművelet kidolgozása, de a vége már jól lett eltalálva. A környezet talán kicsit sterilre, de mutatósra sikeredett, köszönhetően a német egyenruhákban flangáló statisztáknak és a jól kinéző városképnek.
A színészek viszont nagyszerűek voltak, s mindannyian elboldogultak a rájuk osztott szereppel. A főszereplő Tom Cruise nem volt rossz, bár annyira jó sem, de tudta hozni a nemest. A mellékszereplők szinte kivétel nélkül jól árnyalták és életet leheltek az egyébként nem tökéletes karakterekbe, hiszen Bill Nighy, Kenneth Branagh vagy Tom Wilkinson játszott, s nem tehetnek róla, hogy a szerepük nem túl fantáziadús.
Minden problémája ellenére jó film a Valkűr, talán egy kis hiányérzetet hagy maga után, még ha megindokolni nem is sikerül. A karakterekre rá fért volna egy alaposabb írás, de a feszültség és a színészek élvezhetővé, mi több szórakoztatóvá tenni az amerikai produkciót. Talán egy német kézben jobb lett volna, de még ez is így 8/10 pontot megér, ha nem többet.
Derült égből fasírt – ki rendelt húsgombócot?!
2010. 03. 07. 15:17
7/10, DVD, filmek
Leszel az első hozzászóló?
Derült égből fasírt
(Cloudy with a Chance of Meatballs – 2009)
A tavalyi év egyik legjobb animációjaként könyvelték a legtöbben, s a várakozásaim is ehhez értek fel, de az igazság az, hogy csalódtam benne. A film sokszor átcsap érdektelenségbe, és erősen didaktikus, de még mellette giccses és szirupos is lesz, s sajnos ez nem a pozitív oldalára billenti a mérleget. Pedig alapvetően nem lett rossz, mert jót szórakoztam, de valahogy mégsem volt teljes a kép, hiszen egész jó lett a megvalósítás.
Flint igazi csodabogár: feltalálónak készül. Mindenféle dolgot kitalál, de még sem ismerik el a tehetségét. S mivel egy kis szigeten él, ahol a lakosság állandóan szardíniát eszik, ezért kitalálja, hogy egy olyan gépet készít, ami rendelésre vízből valamilyen ételt állít elő. Addig-addig barkácsol, míg a gép uralja a levegőt, s eső helyett folyamatosan valamilyen finomság esik. Azonban még a jóból is megárt a sok.
A filmnek a lendülete először valóban letaglóz. Az első felében végig tud is szánkázni ezen, azonban a végére kicsit lentebb hagy. Ugyanis sziporkázó és vidám humora kellemes hangulatot ad az egésznek. Minden pillanatban burkolt és nyílt poénok tömkelege zúdul a nézőre, hogy a háttér részleteiről vagy a filmes utalásokról (Halálcsillag a végén szép volt) ne is beszéljünk. Kreativitás és ötletgazdagság jellemzi a filmet, mellyel még az alapvetően sablonos figurákat is sikerül feldobni.
A kötelező szerelmi szálat kicsit túlerőltetik, legalábbis nem éreztem tökéletesnek. Olykor giccsbe hajlik, s ha bár érződnek az ötletek mégsem lett túl szerencsés a megvalósítás. Ehhez hozzájárul a mondanivaló, amely egyrészről cinikus társadalomirónia lesz a fogyasztói társadalomról és az érvényesülésről, másrészt pedig szirupos és didaktikus tanulság arról, hogy a szeretetet ki kell mutatni vagy hogy merjünk és legyünk is azok, akik belül vagyunk.
A rajzolásmód könnyedén felér a nagyobb animációs stúdiók színvonalára. A részletgazdag és kreatív háttér és az elnagyolt, túlzó figurák kellően kiegészítik egymást. A karakterekkel ugyanis csak egy-egy vonást hangsúlyoz ki, mint a szemöldökkel és bajusszal két fekete csíkos édesapa, aki csak horgászmetaforákban képes beszélni, vagy a pufók, kapzsi és falánk polgármester.
Összességében jó kis animáció, de érezhetően gyerekeknek készítették, ezért bele kellett, hogy kerüljenek a kevésbé jó jelenetek, de emellett kellő kiegészítést nyújt a lendületes és ötletes légkör, ami egy jó kiinduló alapot biztosít. Reméljük lesz még később is ilyen animáció, ez így nekem 7/10, s ha nem is a tavalyi év legjobb animációja, de szórakoztató.
The Messenger – a Halál Angyalai
2010. 03. 05. 13:46
7,5/10, DVD, filmek
1 hozzászólás
The Messenger
(The Messenger – 2009)
A film csupán azért keltette fel a figyelmemet, mivel esélyes a legjobb forgatókönyv és a legjobb mellékszereplő díjára is, ebből már feltételeztem, hogy bizonyosan egy jobb film kerekedik ki. Lényegében nem csalódtam benne, hiszen meg is kaptam a jó szórakozást, csupán nem úgy, ahogy én vártam, hiszen több háborúra, némileg nagyobb mozgalmasságra, s jelentősen több történetre számítottam, de így egy teljesen más aspektusból sikerült megközelíteni a témát.
A háborús filmek sohasem említik az otthon maradt katonák szomorú kötelességét: értesíteni a szülőt vagy házastársat arról, hogy a fiúk/férjük meghalt a háborúban, s többé nem jön haza. Willnek már nincs túl sok ideje hátra a szolgálatából, de még átrakják az értesítőkhöz. A rutinos főnökével, mentorával Tony Stone-nal együtt kezd hozzá a munkához, de olyan problémákkal is szembesül, amelyekre nem számított.
A The Messenger a gyászról, a háború kiváltotta traumákról, a barátságról vagy éppen a túlélésről szól. Komolyabb témákat feszeget a háttérben, hiszen a munka velejárójaként Will állandóan szembesül ezekkel a dolgokkal, pedig még ő sem heverte ki előző iraki “kirándulását”. Olykor humort használ, olykor megható és érzelmes lesz, de a jól megírt dialógok mindig a megfelelő helyzetet hozzák elő, és jól meg tudják teremteni az atmoszférát a filmhez.
Az elsőre keménynek, karakteresnek tűnő hősöknek a lelki világát tárja elénk, s mivel a figurákat hamar meg lehet kedvelni, kellően átérezzük a helyzetüket és életüket. Az emberi kapcsolatokat taglalja a közel sem folyamatos történetben, s közben még előbukkan a szerelem és a kötődés is. Előtérbe kerülnek a társadalmi korlátok és a gyász mibenléte és fontossága is. Kiemelném az operatőri munkát, melyben most kimondottan szépen mutatja be a szituációkat és eseményeket az operatőr.
A színészek terén lényegében csak hárman domináltak, mellettük az epizódszereplők gyorsan jöttek és mentek. Ben Foster és Samantha Morton profin oldja meg a ráhárított feladatot, de igazán kiemelkedőt (és Oscar-jelöltet) Woody Harrelson alakít. Teljesen uralja a jeleneteit és (főleg a film utolsó harmadában) végig nagyszerűen alakít. Lenyűgözően hozza a karakterét, s mellette még Steve Buscemi epizódszerepe a jelentősebb.
A témához eddig nem nagyon nyúltak hozzá, de ezzel a filmmel jól tették. Erős érzések jelentek meg a vásznon, s mélyebb témákat feszegettek. Az alkotás egészében magával ragadott, még ha nem is nyűgözött le annyira. Kicsit hiányérzetem volt utána, így részemről 7,5/10 a pontszám, s kicsit sajnálom, hogy legjobb filmes Oscarra nem jelölték.
Precious – tömény dráma Harlemben
2010. 03. 03. 13:40
6,5/10, DVD, filmek
Leszel az első hozzászóló?
Precious
(Precious: Based on the Novel Push by Sapphire – 2009)
A 6 Oscar-díjra jelölt alkotás kőkemény dráma. Nem könnyítették semmivel, semmi vidámság nincs benne, s a boldogság is csak 10 percre jelenik meg. Ennek folytán az élvezeti rész is problémás lehet, ugyanis nehéz átérezni és élvezni az ilyen komoly pillanatokban bővelkedő filmet, s talán a Precious is itt bukott el. Nem enyhítették semmivel a komoly perceket, így még a nagyszerű színészi játék és a jó párbeszédek is akadályokba ütköztek.
A film Precious-ről szól, aki 16 életévében már a második gyerekével várandós, míg otthon az édesanyja veri és nem törődik vele, a néha hazalátogató apja (és gyermekeinek apja) meg molesztálja. Nincs túl sok esze, az értelmi képességei elég gyengécskék. Amikor azonban egy új “alternatív” iskolába kerül, felcsillan előtte a jobb élet lehetősége, vagy legalábbis megjelenik a remény, hogy valaha lesz normális élete.
Az irreálisan hosszú címből látszik, hogy Sapphire regényén alapszik, így van alapja a filmnek, amelyet jól ki is használ. Szépen megírt párbeszédek és kiélezett drámák váltják egymást. A halmozottan hátrányos helyzetű Preciousnek komoly problémái vannak, s nem úgy tűnik, mintha könnyedén ki tudna belőlük lábalni. Az adott szituációkat pihenést nem ismerve tárják elénk, amelytől az egész megüli a gyomrunkat, s már-már zavaróan életszagú az előadásmód.
A megkapó és megindító dráma olykor szívszorító és érzelmes pillanatokat mutat be, de ehhez szépen hozzájárul a karakterek összjátéka is. A közöttük lévő kapcsolatot és motivációkat valóságosan és kidolgozottan adják elő, ami az egész történet élvezhetőségéhez hozzásegít. A figurák megfelelnek a céljuknak, mind tökéletesen festik le az adott személyt, érzést vagy hangulatot, amelyet képviselnek. Márpedig érzésből van elég, pont amennyit a nem túl szerencsés főszereplő lány birtokol.
A színészek erősítik meg igazán a valóság képét, és hitelesen játsszák el a ráírt karaktert. A főszereplő Gabourey Sidibe-nek ez az első filmje, de érzékletes és valósághű marad, míg édesanyja szerepében Mo’Nique remekül adja elő az önző, kapzsi, szinte féreg stílust, amelyet ráírtak. A kisebb mellékszerepekben játszó énekesek, Mariah Carey és Lenny Kravitz csak cameo-szinten van jelen, így nem sokat mutatnak tehetségükből.
Nehéz, felkavaró és tömény dráma egy hátrányos helyzetű lányról, akinek az életben nem sok szépség és boldogság adatott meg, de ettől függetlenül végig erős tudott maradni. Nem mondom, hogy végig sikerült élvezni, hiszen elég erősen adagolták a komoly helyzeteket és drámai pillanatokat. Ezek miatt tudok csak 6,5/10 pontot adni rá, pedig alapvetően nem rossz film.