2012
(2012 – 2009)

Attól lesz a 2012 igazi látványfilm, hogy semmi mással nem törődtek, csak a látvánnyal. A film minden pozitívuma a nagyszerű kinézet, ami sajnos még közel sem elég egy 158 perces filmnek. Furcsa belegondolni, hogy ha itt áll ma a technika, akkor egy normális forgatókönyvvel, értelmesebb ötletekkel és jobb vágással mi mindenre lettek volna képesek, erre most kénytelenek vagyunk beérni egy közepesnél kicsit jobb filmmel.

Tehát, mint régen a maják megjövendölték, 2012-ben van a Föld lejárati dátuma, és akkor minden katasztrófa, ami eddig csak egyesével fordult elő, az most egyszerre tör ránk. Az eseményeket több szálon át is követhetjük, s hogy még valamennyire át tudjuk érezni az eseményeket, ezek közül az egyik egy elvált, amerikai család, hiszen még sem rendelkezünk mindannyian egymilliárd euróval, hogy jegyet válthassunk az első évbe.

Roland Emmerich munkásságát (A függetlenség napja, Holnapután, Godzilla) lehet szeretni, mindenesetre el kell ismerni, hogy nem tudja a pénzt megfelelően szétosztani. Valamilyen indoknál fogva úgy döntött, hogy nem szükséges különösebb pénzt költeni a forgatókönyvre, és remek dolog az, ha az összes létező klisét, sablont, ismétlést és újrahasznosított karaktert viszontlátjuk a vásznon. Viszont a látványra annyit költött, amennyit nem szégyellt.

Furcsa volt az elmúlt évek katasztrófafilmjeinek összes momentumát megfigyelni néhány perc alatt, pedig nem feltétlenül mutatott túl jól. Láthattuk az elvált szülőket, akik még azért szeretik egymást, a rémisztően bunkó politikust, összeesküvést elméletet-gyártó rádióst, a nemes-szívű elnököt, vagy éppen a két ronda és a két “cukigyereket”.

Mindenféle logikai bukfencet és közhelyet elkövettek, és olykor már csak nevetni lehetett az őrültségeken. Annyira nem volt komolyan vehető a film, hogy megengedtek maguknak olyan ismétléseket, hogy a kis család a katasztrófa közepette ugyanúgy menekül limuzinnal, kétmotoros repülővel, lakókocsival, hatalmas ruszki géppel, luxusautóval és hajóval is. A logika szinte mindig csődöt mond, ha a szkriptről van szó, és érdekes volt röhögni olyan dolgokon, hogy 6 ember veszélyezteti az emberi faj fennmaradását.

Az emberi érzelmek hatására alapozás (elég hatásvadász módon) még működhetett volna, ha a túlélésért kicsit több ember küzdene. Nem túl szerencsés, hogy mennyire hidegen hagy az, hogy egy orosz milliárdos túléli-e a katasztrófát, mikor engem már rég maga alá temetett egy cunami. Az emberi érzelmek fontosságát erősítették, ráadásul rémesen gagyi párbeszédekkel, egyszerűen rossz volt nézni. Nem működött a szereplők között az összhang, s egyszerűen nem tudtak értelmes szöveget a szájukba adni.

A zene még egészen jó is volt, ami azonban igazán nagyszerű volt, az a látvány. Csodálatos volt nézni az égbetörő vízárakat, a felrobbanó vulkánokat, vagy éppen a leomló városokat. Másért nem is éri meg nézni, csak ezért. Bár be kell vallani, a színészek sem voltak rosszak, de leginkább csak hozták a szokott formát. John Cusack, Amanda Peet, Oliver Platt egyértelműen a legjobbak voltak.

A párbeszédek csak átvezetőként szolgáltak az akciójelenetek között, és ezen még az érzelmek bevetése sem sokat segített. A logikát nem ismerő, közhelyekre és sablonokra alapozó történet nem dobta fel eléggé az egyébként nagyszerű látványt, még ha a költségvetés lehetővé tette volna. Lehetne még sok hibájára rávilágítani, de felesleges, mert a trükkökért már majdnem megéri a 158 perc. Ez így csak 6,5/10-es élmény, és ott is 6 pontot a látványra kapott.