2010. 03. 08. 18:18
82. Oscar-díj átadás
Idén is megrendezték a legnagyobb parádénak örvendő díjátadó gálát, mely feltehetően a legrangosabb, még ha nem is teljesen szakmai díj. A legtöbb jelölést az Avatar és az A bombák földjén kapott, szám szerint 9-9-et, utána a Becstelen brigantyk 8-at, míg az Egek ura 6-ot kaphatott volna meg. Idén azonban egy kis szabályváltoztatással a legjobb film kategóriában nem 5-en, hanem 10-en versenghettek a díjért. Alább a díjazottak listája.
Tovább a teljes cikkre, amely már spoileres »
2010. 03. 07. 15:17
Derült égből fasírt
(Cloudy with a Chance of Meatballs – 2009)
A tavalyi év egyik legjobb animációjaként könyvelték a legtöbben, s a várakozásaim is ehhez értek fel, de az igazság az, hogy csalódtam benne. A film sokszor átcsap érdektelenségbe, és erősen didaktikus, de még mellette giccses és szirupos is lesz, s sajnos ez nem a pozitív oldalára billenti a mérleget. Pedig alapvetően nem lett rossz, mert jót szórakoztam, de valahogy mégsem volt teljes a kép, hiszen egész jó lett a megvalósítás.
Flint igazi csodabogár: feltalálónak készül. Mindenféle dolgot kitalál, de még sem ismerik el a tehetségét. S mivel egy kis szigeten él, ahol a lakosság állandóan szardíniát eszik, ezért kitalálja, hogy egy olyan gépet készít, ami rendelésre vízből valamilyen ételt állít elő. Addig-addig barkácsol, míg a gép uralja a levegőt, s eső helyett folyamatosan valamilyen finomság esik. Azonban még a jóból is megárt a sok.
A filmnek a lendülete először valóban letaglóz. Az első felében végig tud is szánkázni ezen, azonban a végére kicsit lentebb hagy. Ugyanis sziporkázó és vidám humora kellemes hangulatot ad az egésznek. Minden pillanatban burkolt és nyílt poénok tömkelege zúdul a nézőre, hogy a háttér részleteiről vagy a filmes utalásokról (Halálcsillag a végén szép volt) ne is beszéljünk. Kreativitás és ötletgazdagság jellemzi a filmet, mellyel még az alapvetően sablonos figurákat is sikerül feldobni.
A kötelező szerelmi szálat kicsit túlerőltetik, legalábbis nem éreztem tökéletesnek. Olykor giccsbe hajlik, s ha bár érződnek az ötletek mégsem lett túl szerencsés a megvalósítás. Ehhez hozzájárul a mondanivaló, amely egyrészről cinikus társadalomirónia lesz a fogyasztói társadalomról és az érvényesülésről, másrészt pedig szirupos és didaktikus tanulság arról, hogy a szeretetet ki kell mutatni vagy hogy merjünk és legyünk is azok, akik belül vagyunk.
A rajzolásmód könnyedén felér a nagyobb animációs stúdiók színvonalára. A részletgazdag és kreatív háttér és az elnagyolt, túlzó figurák kellően kiegészítik egymást. A karakterekkel ugyanis csak egy-egy vonást hangsúlyoz ki, mint a szemöldökkel és bajusszal két fekete csíkos édesapa, aki csak horgászmetaforákban képes beszélni, vagy a pufók, kapzsi és falánk polgármester.
Összességében jó kis animáció, de érezhetően gyerekeknek készítették, ezért bele kellett, hogy kerüljenek a kevésbé jó jelenetek, de emellett kellő kiegészítést nyújt a lendületes és ötletes légkör, ami egy jó kiinduló alapot biztosít. Reméljük lesz még később is ilyen animáció, ez így nekem 7/10, s ha nem is a tavalyi év legjobb animációja, de szórakoztató.
2010. 03. 05. 13:46
The Messenger
(The Messenger – 2009)
A film csupán azért keltette fel a figyelmemet, mivel esélyes a legjobb forgatókönyv és a legjobb mellékszereplő díjára is, ebből már feltételeztem, hogy bizonyosan egy jobb film kerekedik ki. Lényegében nem csalódtam benne, hiszen meg is kaptam a jó szórakozást, csupán nem úgy, ahogy én vártam, hiszen több háborúra, némileg nagyobb mozgalmasságra, s jelentősen több történetre számítottam, de így egy teljesen más aspektusból sikerült megközelíteni a témát.
A háborús filmek sohasem említik az otthon maradt katonák szomorú kötelességét: értesíteni a szülőt vagy házastársat arról, hogy a fiúk/férjük meghalt a háborúban, s többé nem jön haza. Willnek már nincs túl sok ideje hátra a szolgálatából, de még átrakják az értesítőkhöz. A rutinos főnökével, mentorával Tony Stone-nal együtt kezd hozzá a munkához, de olyan problémákkal is szembesül, amelyekre nem számított.
A The Messenger a gyászról, a háború kiváltotta traumákról, a barátságról vagy éppen a túlélésről szól. Komolyabb témákat feszeget a háttérben, hiszen a munka velejárójaként Will állandóan szembesül ezekkel a dolgokkal, pedig még ő sem heverte ki előző iraki “kirándulását”. Olykor humort használ, olykor megható és érzelmes lesz, de a jól megírt dialógok mindig a megfelelő helyzetet hozzák elő, és jól meg tudják teremteni az atmoszférát a filmhez.
Az elsőre keménynek, karakteresnek tűnő hősöknek a lelki világát tárja elénk, s mivel a figurákat hamar meg lehet kedvelni, kellően átérezzük a helyzetüket és életüket. Az emberi kapcsolatokat taglalja a közel sem folyamatos történetben, s közben még előbukkan a szerelem és a kötődés is. Előtérbe kerülnek a társadalmi korlátok és a gyász mibenléte és fontossága is. Kiemelném az operatőri munkát, melyben most kimondottan szépen mutatja be a szituációkat és eseményeket az operatőr.
A színészek terén lényegében csak hárman domináltak, mellettük az epizódszereplők gyorsan jöttek és mentek. Ben Foster és Samantha Morton profin oldja meg a ráhárított feladatot, de igazán kiemelkedőt (és Oscar-jelöltet) Woody Harrelson alakít. Teljesen uralja a jeleneteit és (főleg a film utolsó harmadában) végig nagyszerűen alakít. Lenyűgözően hozza a karakterét, s mellette még Steve Buscemi epizódszerepe a jelentősebb.
A témához eddig nem nagyon nyúltak hozzá, de ezzel a filmmel jól tették. Erős érzések jelentek meg a vásznon, s mélyebb témákat feszegettek. Az alkotás egészében magával ragadott, még ha nem is nyűgözött le annyira. Kicsit hiányérzetem volt utána, így részemről 7,5/10 a pontszám, s kicsit sajnálom, hogy legjobb filmes Oscarra nem jelölték.
2010. 03. 03. 13:40
Precious
(Precious: Based on the Novel Push by Sapphire – 2009)
A 6 Oscar-díjra jelölt alkotás kőkemény dráma. Nem könnyítették semmivel, semmi vidámság nincs benne, s a boldogság is csak 10 percre jelenik meg. Ennek folytán az élvezeti rész is problémás lehet, ugyanis nehéz átérezni és élvezni az ilyen komoly pillanatokban bővelkedő filmet, s talán a Precious is itt bukott el. Nem enyhítették semmivel a komoly perceket, így még a nagyszerű színészi játék és a jó párbeszédek is akadályokba ütköztek.
A film Precious-ről szól, aki 16 életévében már a második gyerekével várandós, míg otthon az édesanyja veri és nem törődik vele, a néha hazalátogató apja (és gyermekeinek apja) meg molesztálja. Nincs túl sok esze, az értelmi képességei elég gyengécskék. Amikor azonban egy új “alternatív” iskolába kerül, felcsillan előtte a jobb élet lehetősége, vagy legalábbis megjelenik a remény, hogy valaha lesz normális élete.
Az irreálisan hosszú címből látszik, hogy Sapphire regényén alapszik, így van alapja a filmnek, amelyet jól ki is használ. Szépen megírt párbeszédek és kiélezett drámák váltják egymást. A halmozottan hátrányos helyzetű Preciousnek komoly problémái vannak, s nem úgy tűnik, mintha könnyedén ki tudna belőlük lábalni. Az adott szituációkat pihenést nem ismerve tárják elénk, amelytől az egész megüli a gyomrunkat, s már-már zavaróan életszagú az előadásmód.
A megkapó és megindító dráma olykor szívszorító és érzelmes pillanatokat mutat be, de ehhez szépen hozzájárul a karakterek összjátéka is. A közöttük lévő kapcsolatot és motivációkat valóságosan és kidolgozottan adják elő, ami az egész történet élvezhetőségéhez hozzásegít. A figurák megfelelnek a céljuknak, mind tökéletesen festik le az adott személyt, érzést vagy hangulatot, amelyet képviselnek. Márpedig érzésből van elég, pont amennyit a nem túl szerencsés főszereplő lány birtokol.
A színészek erősítik meg igazán a valóság képét, és hitelesen játsszák el a ráírt karaktert. A főszereplő Gabourey Sidibe-nek ez az első filmje, de érzékletes és valósághű marad, míg édesanyja szerepében Mo’Nique remekül adja elő az önző, kapzsi, szinte féreg stílust, amelyet ráírtak. A kisebb mellékszerepekben játszó énekesek, Mariah Carey és Lenny Kravitz csak cameo-szinten van jelen, így nem sokat mutatnak tehetségükből.
Nehéz, felkavaró és tömény dráma egy hátrányos helyzetű lányról, akinek az életben nem sok szépség és boldogság adatott meg, de ettől függetlenül végig erős tudott maradni. Nem mondom, hogy végig sikerült élvezni, hiszen elég erősen adagolták a komoly helyzeteket és drámai pillanatokat. Ezek miatt tudok csak 6,5/10 pontot adni rá, pedig alapvetően nem rossz film.
2010. 03. 01. 13:57
A bombák földjén
(The Hurt Locker – 2009)
9 Oscar-jelölés, több híresebb díj, közte a BAFTA legjobb filmjének kijáró cím, és természetesen az ex-Cameron rendező, Kathryn Bigelow neve miatt lett ismert a The Hurt Locker, s talán pont ezek miatt én egy kicsit csalódtam a filmben. Nem kaptam meg azt, amit vártam, vagy csak nem tudtam pontosan, hogy mit várjak, de nekem utána hiányérzetem támadt, s nem tudott annyira lenyűgözni, mint amennyire szerettem volna, bár nem rossz lélektani film.
A film egy csapatnyi tűzszerészről szól. A három fős csapatot rendelik ki a bombákhoz, vagy a bombáknak látszó tárgyakhoz, amelyek az Irakban elég nagy számmal fordulnak elő. Ezeket a specialistákat követjük néhány bevetésen át, egészen pontosan a csapat leváltásáig lévő napokon át. Nincs könnyű küldetés, bármelyik pillanatban meghalhatnak, s velük együtt a fél utca is a levegőbe repülhet. A csapat vezetőjének, William Jamesnek ez az élete, s az ő világába nézhetünk bele, milyen is az, ha a véred helyén adrenalin folyik.
Az A bombák földjén lényegében háborús propagandafilm. Bemutatja az ideális macsó férfit, aki igazán csak a kiélezett élethelyzetekben, a háborúban érzi jó magát. Drogként használja a veszélyt, s akkor érzi jól magát, mikor drótok után keresgél egy bombával telerakott autóban, amelyik bármikor felrobbanthatja a fél várost. Ezzel együtt azonban olyan érzetem volt, mintha nem telne többre, mint hogy “ilyen a jó férfi: élvezi a veszélyt, s közben nem gondolkodik”. A fő karakter mellett a többiek jobb kidolgozásnak örvendhetnek, bár igazán a tettek határozták meg személyiségüket.
A témából adódóan folyamatosan jelen van a feszültség, az izgalom és az adrenalin keveréke, ami élvezetessé teszi a filmet. Szépen adagolják a feszültség pillanatait, a fedező társak összjátékától kezdve a bagdadi lakosok némán figyelő pillantásaiig. Jól kivitelezett akció, és rasszista, macsó, s háborúpárti mondanivaló jellemezi a filmet, ami alapvetően nem is gond, csak nem szabad többet várni. Amellett, hogy kézzelfoghatóan ábrázolja a motivációkat és az emberi lélek rejtelmeit, sokszor kissé átesik a ló túlsó oldalára és már-már szájbarágós lesz.
A film nem a robbantásokra helyezi a hangsúlyt, így a látvány sem ehhez igazodik. Azonban így tökéletesen bemutatja az iraki világot a lepusztult várostól kezdve a sivatag kietlenségéig, melyhez a zene is jól asszisztál. A színészek nem nagy nevek (bár az epizodisták annál inkább), s talán ennek köszönhetően adják nagyszerűen a figurájukat. Jeremy Renner, a főhősként kiemelkedő, de a másik két színész is nagyszerű.
Nem túl pacifista és nem túl pártatlan, de segítségével bepillanthatunk az ember lelkébe, és megismerhetjük a háború-függőséget. Bevetésről bevetésre tárul szemünk elé a veszély és az adrenalin világa, melyet csak jobban alátámaszt a látvány és a remek színészi munka segítsége. Én nem erre vártam, ezért csalódtam, s még így is hiányérzetem van utána, így csak 7,5/10 ponttal tudnám jutalmazni. Oscarnál azért szurkolok.
2010. 02. 28. 14:52
Egy lányról
(An Education – 2009)
Az 1960-as évek Londonja, francia zene és hangulat, cigarettafüstös légkör és egy szerelmi történet egy kis drámával nyakon öntve. Mi kell még a filmhez? Nehéz megmondani, de úgy hiszem, hogy nem hiányzott semmi. Kellemesen szórakoztató film tárult elénk, mely ugyan nekem túlságosan is “csajos” volt, de ennek ellenére végig élveztem, s csak a végén hagyott maga után egy kevés hiányérzetet, bár nem tudom, hogyan lehetett volna jobb.
Még a női emancipáció előtt nem volt olyan egyszerű a nők helyzete. Mehetett egy nagyobb egyetemre, s talán akkor jobb élete lesz, vagy esetleg találkozhatott egy gazdag férfival, aki elcsábítja, s talán később elveszi feleségül. Jenny az előbbit tervezi, de találkozik David-del, akinek van pénze és boldogan él és szórakozik, s magával rántja Jenny-t is, akinek minden újdonság és élvezet, ami nem unalmas és nehéz tanulás. Megismerkedik a nagybetűs Élettel, de semmi sem olyan tökéletes, mint aminek látszódik.
Az egésznek van egyfajta lányregény hangulata, ami egyrészről pozitív, másrészről negatív. Pozitív, hiszen a finom francia zene, a vidám, bájos hangulat, s a cigarettafüstös jazz bárok könnyen elvarázsolhatnak, azonban negatív, ugyanis a történet annyira nem áll közel a férfiak világához, ezért nem biztos, hogy elég a tökéletes szórakozáshoz. Azonban sikerült belecsempészni némi mélyebb tartalmat és kellemes párbeszédeket, amelyek azért kárpótolnak valamelyest.
Az izgalomban nem túl gazdag világ miatt könnyen sikerülhet a film vontatottra és unalmasra, én azonban nem éreztem semmi ilyesmit. Végig le tudott kötni az egyszerű történet, bár a karaktereket nem dolgozták ki tökéletesen, így meg is maradt az egyszerű lányos légkörben. A könnyen kitalálható fordulatok, vagy egyáltalán a sablonos történet sem a pozitív oldalt erősíti, annak ellenére, hogy a hangulat varázslatos és magával ragadó tud lenni annak, aki élvezi.
A kor világa remekül lett visszaadva, a ruháktól a francia sanzonokig minden stimmelt, bár a zene annyira nem volt megnyerő, hiszen nincs megkomponált dallam hozzá. A színészek tekintetében a két főszereplő, Carey Mulligan és Peter Sarsgaard hozta a kötelező köröket, hiszen az előbbi kellően bájos volt, míg utóbbinak nem volt érzelmekben gazdag figurája, így csak megfelelt a kötelezőnek. Azonban Alfred Molina mindenképpen kiemelendő, ugyanis a karaktere jól lett eltalálva az angol nyárspolgár, szűk látókörű sznobként, és ő is nagyszerűen hozza a szerepet.
Nem feltétlenül a legjobb ilyen típusú film, s a középszerűségből is csak az édesapa sznob karaktere emeli ki, de ennek ellenére még szórakoztató is a maga hangulatos világában. Az alkotás a szerepének eléggé megfelelt, s nincs ötletem hogyan lehetett volna még javítani rajta, szerintem kihozták a maximumot. Ez így nekem 7/10 csak. A magyar cím szörnyen semmitmondó.
2010. 02. 26. 14:38
Invictus – A legyőzhetetlen
(Invictus – 2009)
Öregemberek moziját láthatjuk, hiszen a főszereplő, Morgan Freeman már 70-en túl van, míg a rendező, Clint Eastwood már 80-hoz van közelebb. Utóbbinak az elmúlt években kimondottan remek filmjei voltak, az Invictus azonban nem a legjobb közülük. Túlságosan szentimentális és ötlettelen érzetet sugároz magából a film, s ez rányomja a bélyegét, pedig alapvetően szórakoztató és élvezhető is lehetne, vagy legalábbis ennél jobban.
Nelson Mandela, majdnem 40 évnyi bebörtönzés után lett a Dél-Afrikai Köztársaság elnöke. Az első években szembe kellett néznie az ellentéttel az eddigi apartheid elnyomás áldozatinak bosszújával és az elnyomók hatalomvágyával is. Az ellentétben valahogy kompromisszumot kell kötni, s Mandela többek között a sportot (a rögbit) is választotta eszközként. Megmutatta a fontosságát a sportnak, mint összehozó erőnek egy nemzet életében, s valójában a film erről a folyamatról, és természetesen a sportolók légköréről szól.
Valójában sportfilmmel van dolgunk, azonban itt most nem egy hányattatott sorsú fiatal van a főszerepben, mint a The Blind Side-ban, sokkal inkább egy nemzet. A film folyamatosan mutatja az ország ellenállását az apartheidet jellemző sporttal kapcsolatban, de Mandela ügyes politikájával meg próbálja megnyerni a bizalmukat. A film remek dialógokkal dolgozik, s kiélezett szituációkkal, de főleg a vége felé megjelenik a szentimentális, kommersz sportfilm jelleg, ahol a hangsúly sokkal inkább a győzelmen van, mintsem az oda vezető úton.
Zavaró kettősség hatja át a filmet, hiszen nem tud teljes egészében szórakoztató lenni, mivel a tényeket inkább csak közli, mintsem elmesélné, ahogy Eastwood eddig szokta. A vérszegény karakterek is erősítenek ezen, főleg a kidolgozatlanság miatt, hiszen csak Mandela és a csapatkapitány, Pienaar karakterét dolgozza ki komolyabban, s nem veszteget időt a többi mellékszereplővel való kapcsolat kidolgozására vagy egyáltalán az árnyalásukra.
Azonban mindehhez hozzájárul Morgan Freeman zseniális (s Oscar-jelölt) játéka, aki szívét-lelkét hozzáadja, és teljesen átérezhetővé teszi a politikus figuráját. Mozdulatai és a szemei kárpótolnak az egyébként nem tökéletes karakterhez. A csapatkapitány szerepében Matt Damon, aki ha nem is brillírozik, de elfogadhatóan játszik, inkább csak alájátszva a színészóriásnak.
A reményről, az inspirációról és természetesen a nemzeti összetartásról szóló film jól sikerült. Olykor kicsit giccses, vagy egyszerű, de a rendező tud nagyszerű szituációkat és érzelemmel dúsított (de nem giccses) jeleneteket szállítani, nem is beszélve Freeman teljesítményéről, így pontszám felfele kerekedett, s inkább 8/10, mint kevesebb, s a tavalyi év kiemelkedő alkotása.
2010. 02. 24. 14:56
The Blind Side
(The Blind Side – 2009)
Ez a film is az Oscar-gála esélyeseként indul neki, hiszen a legjobb színésznő és a legjobb film díját is megkaphatja, és minden oka meg van rá. Kis szerethető történetről van szó, némi szívmelengetéssel és nagy adagnyi giccses sziruppal, de az átlag hollywoodi történetekhez képest jobban tudja előadni, s egy-két jelenet kivételével nem lesz zavaró, vagy éppen túl csöpögős, s mindenki számára élvezetes maradhat, köszönhetően a megvalósításnak.
Michael Oher, jelenleg a Baltimore Ravens játékosának a karrierjének a kezdetét beszéli el. Big Mike élete ugyanis nem volt mindig tökéletes, s a sikerhez sok szerencse is kellett. Édesanyja drogozott, rossz környékről indult és nem túl jó barátokkal kezdte, de egy kedves család befogadta, s innentől az élete megváltozott, vele együtt a Tuohy család élete is. A film erről a folyamatról szól, egészen a főiskolai pályafutás kezdetéig.
Igaz történeten alapul, s bár bele kellett tölteni némi mesés elemet és nagy adagnyi cukormázt, végig feelgood, boldog és szerethető tud maradni. Nem pakolták tele drámával, sokkal inkább a varázslatos és mesés világot erőltetik, s itt vannak pillanatok, amikor átfordul az egész giccses maszlaggá, Disney-filmbe illő képkockákkal. De nem rontják el teljesen, ugyanis nem raknak bele felesleges pillanatokat, hanem végig fenn tudják tartani a boldog érzést, amivel megnyerik a nézőket.
Michael karakterét nagyon szépen bontották ki, a kezdetben visszahúzódó és védekező fiúból a szemünk előtt nyílik ki és illeszkedik be a való világba. A tanulással eddig nem sokat foglalkozó nagydarab ifjú csak a labdasportokhoz ért, de ahhoz sem elég bátor és harcias, s leginkább vajból van a szíve. Ehhez kapcsolódva a család többi karakterét is jól megírták, a gondoskodó anyával, a gyerekkel és az édesapával.
Vizuálisan jól sikerült megmutatni a gettó és az aranyélet közötti kontrasztot, és szinte üdítően hatottak a pályán játszódó jelenetek. Ehhez élvezhető és hangulatkeltő zenét adtak, amely különösen a végén jól szólalt meg. A főszerepben Quinton Aaron áll, aki a nagydarab játékost mutatja be, de az igazi sztár Sandra Bullock, aki hitelesen adja vissza a gondoskodó mama figuráját.
Szívmelengető film egy amerikai focisztár fiatalkoráról és az őt körülvevő világról. Nagyszerűen alkalmazza a giccs és a tanulság eszközeit és szépen bemutatja Mike gondjait. Érzékletes és együtt érző marad végig, még ha néha túlcsordul az egész. Részemről 8/10 mindenképp.
2010. 02. 22. 13:03
Julie & Julia – Két nő, egy recept
(Julie & Julia – 2009)
Nem szoktam főzős filmeket nézni, de valahogy mégis megtekintettem, s nem bántam meg. A legjobb szó, amit rá tudnék mondani az, hogy bájos. Könnyed kis film a főzésről, a blogolásról és két nő életéről. Nem akar sokat mondani a film, talán pont ezért működik, hiszen a drámát tudja komolytalanul kezelni, de az egészet átjárja egy vidám, feelgood hangulat, amiért megéri megnézni a férfiaknak is. Ráadásul Oscar-jelölt alkotásról van szó.
Az alkotás két nő életét beszéli el, akik ugyan nem egyszerre éltek, mégis, az életükben fontos szerepet játszott a főzés. Az egyik oldalon Julia Child, aki franciaországi tartózkodása alatt szeret bele a főzésbe, majd könyvet ír a francia konyháról. Másik oldalon pedig Julie Powell, aki nem sokat ért el eddigi életében, de úgy dönt, hogy egy év alatt végigfőzi Julia szakácskönyvének minden receptjét, s erről egy blogot is fog írni. Kettejük élete összekapcsolódik a főzés által.
A forgatókönyv egy könyvön (s ráadásul két igaz történeten) alapszik, így nem volt nehéz dolga az írónak, s ennek megfelelően szépen összerakta a két nő életét. A jól megírt karakterek ehhez hozzásegítenek, hiszen Julia, a diplomatafeleség magas termetével, vidám és harsány természetével, s később legendává váló figurájával elviszi a hátán a történéseket. Mellette Julie, a segélyvonalnál dolgozó, bájos, kedves és üdítő szerepével, bár kicsit haloványabb karakterével szépen asszisztál hozzá.
A film legnagyobb erénye, hogy nem akar nagyot alkotni. Nem tűzdeli tele morális mondanivalóval, és aránytalan drámákkal, bőven megelégszik a kacsa kicsontozása és a marha odaégetése feletti problémákkal. Ehhez finoman társul a francia környezet vidám és elegáns világa, valamint a blogírás légköre és állandó narrációja.
A színészek tavaly a Doubt-ban már megmutatták, hogy tudnak együtt dolgozni, s most is sikerült. Egyértelműen Meryl Streep Golden Globe-díjas és Oscar-jelölt alakítása uralkodik, s hozza a hatvanas évek különc háziasszonyát, de mellette Amy Adams bájos bloggere is kellő figyelmet kap. A férjek, Stanley Tucci és Chris Messina finoman hozzátesznek néhány szép pillanatot, de Jane Lynch feltűnése is szép volt.
A két órás film ugyan nem volt telítve zavaró momentumokkal, s komoly drámával, de mindenképpen kellemes perceket szerzett. A két színésznő karaktere és a sütés-főzés finomságai kellő alapot fektettek le, hogy élvezhessük a produkciót. Külön érdekesség, hogy Julie blogja még mindig megtekinthető. Részemről 7,5/10, jól szórakoztam.
2010. 02. 20. 19:34
Egek ura
(Up in the Air – 2009)
A Juno rendezőjének új filmjeként hirdetik, s bár nekem nem cseng olyan jól az előbb említett film neve, de a 6 Oscar-jelölés, és a nagy mennyiségű pozitív visszajelzés annál inkább. Az Egek ura ugyanis jó film, a javából való. Gondolatokat ébreszt és mozgat meg a 100 perce alatt, pedig nem akar nagyot alkotni. A komponensek tökéletesen csusszannak a helyükre, és minden adott, hogy egy kitűnő filmet nézhessünk meg.
Ryan Binghamnek különös foglalkozása van: felbérelik az emberek, hogy rúgja ki az alkalmazottakat. Így aztán Ryan az ország minden részébe utazik, hogy elbocsájtson dolgozókat, s életének nagy részét két város között repülve tölti. A vállalata egy túlbuzgó alkalmazottja azonban kitalálja, hogy a közeljövőben csak videobeszélgetésben küldjék el az embereket, így mindenki egy helyen lehetne. Ryan megmutatja az ötletgazdának a munkájának minden oldalát, de közben rádöbben, hogy mégsem olyan tökéletes az élete.
Az alapvetően drámai alkotás nem esik át a ló túlsó oldalára, s nem telíti a filmet komoly didaktikával, s végig könnyed és szinte vidám marad. A finom komikumot tökéletesen elő tudja hozni a remek forgatókönyv, amelyben ügyes párbeszédek sorakoznak. Mindig sikerül olyan jelenetet teremteni, amit könnyű megszeretni, s nem utolsó sorban érezni lehet a tartalmát, a mondanivalóját.
A film igazi szerethetősége azonban a karakterekben rejlik. Ryan karakterét az erős cinizmusával és beállított, steril életével együtt megkedveljük és jól meg is ismerjük, hiszen kitűnően lett megírva. Hozzá társul még a naiv és fiatal Natalie és ellenpontja, Alex, a harmincas nő, aki már ismeri annyira az életet, hogy tudja, mi az, amit akar. A drámai helyzeteket sikerül finom vonásokkal lazábbá tenni, a feelgood légkörbe beilleszteni minden jelenetet. A végkifejletet nem teszik banálissá és közhelyessé, hanem ennél eredetibben nyúlnak hozzá.
A vizualitása hasonlóképpen lenyűgöző, mellé még a zene is alájátszik, mely ha nem is túl karakteres, vagy monumentális, de aláfesti a pillanatokat és nem zavaró. A film szinte egyszemélyes, ugyanis George Clooney uralkodik és brillírozik a vásznon. Szinte rászabták a szerepet, és a negyvenes években járó örök gyerek megelevenedik játékával. Mellé társul még Vera Farmiga és Anna Kendrick mellékszerepe, akik inkább csak segédpilótaként vannak jelen, bár mindhárman Oscar-jelöltek.
A film egésze remekül sikerült, a forgatókönyv, a karakterek és a színészi összjáték is csillagos ötös. A zenét most is hallgatom, s mondanivalója még cseng a fülemben, s mondanom sem kell, hogy Jason Reitmannak sikerült olyan filmet rendeznie, mely mindenképpen méltó a vörös szőnyegre, és hogy a jobbakhoz számítsák. 9/10 a pontszámom, én szurkolok neki a díjátadón.
2010. 02. 18. 14:07
A film eredeti címe The Hurt Locker, ami ismerős lehet az Oscar-jelöletek figyelmen követőinek. Ugyanis az Avatar mellett ez az az alkotás, mely kilenc jelölést tudhat magáénak. Legjobb film, legjobb rendező, legjobb forgatókönyv, legjobb férfi főszereplő, de akár a legjobb operatőr is innen kerülhet ki. A film rendezője Kathryn Bigelow, személyesen James Cameron (az Avatar rendezőjének) ex-felesége. Ugyan kevés ismert alkotást rendezett, de ezzel berobbanhat a legjobbak közé.
Az Egyesült Államokban már tavaly is látható volt, Magyarországon még csak mától, vagyis február 18-ától nézhető nem túl sok moziban. Amerikához hasonlóan hazánkban sem bántak túl szépen vele, de ettől függetlenül lehet jó film (sőt!). A főszerepben Jeremy Renner, de feltűnik még Ralph Fiennes vagy Evangeline Lilly is.
A film egy csapat iraki tűzszerész világát beszéli el. Állandó veszélyben élnek, s sorsukat csak szakértelmük (és sokszor a véletlen) határozza meg. Nincs egyszerű küldetés, folyamatosan élet és halál között vannak. A bombaszakértőket, a specialistákat követjük küldetéseikre és folyamatosan megismerjük életüket és személyiségüket.
Tovább a teljes cikkre, amely már spoileres »
2010. 02. 16. 14:39
A Serious Man
(A Serious Man – 2009)
A Coen testvérek Oscar-díjra is jelölt filmje sok mondanivalót hordoz magában. Ez a mondat fogalmazódott meg bennem először a film megtekintése után, amelyet rögtön az követte, hogy “de nem sikerült rendesen megfogalmazni”. Művészi (vagy művészieskedő) módon mutatja be az életet, sok értelmezést és lehetőséget tartalmaz magában, de nem állítom, hogy kommersz lenne, mert semmiképpen sem egyszerű alkotás.
1967-ben, Minneapolis kertvárosában, Larry Gopnik egy matematika-fizika szakos tanár egy zsidó iskolában. Tisztességesen él, becsületes és istenfélő, és abban a hitben van, hogy mivel jó életet él, ezért nem történhet vele igazán rossz dolog. Azonban folyamatosan érik a nagyobbnál nagyobb gondok, míg végre rádöbben, hogy valami még sincsen rendben. Próbálja folytatni a rendes életét, de a körülmények között ez nem olyan egyszerű.
Nehéz elmondani, hogy miről szól a film, ugyanis nincs sem egységes története, sem egységes mondanivalója. Larry és családja életén keresztül megismerhetjük egy ember világát, és az ő összes kételyét. A szimbolikával teli filmben gondolatokat tesz fel az isteni gondviseléssel és igazsággal kapcsolatban, és művészi jelképekkel és ellentétekkel egyensúlyoz, de kissé tömör módon, és nem igazán van, ami könnyebben fogyaszthatóvá teszi mindezt.
A vizuális megvalósítás nem hagy kívánnivalót maga után, remekül bemutatja a kertvárosi, sztereotip, monoton életet. A színészek nagyszerűen asszisztálnak ez alá, elsősorban Michael Stuhlbarg és Fred Melamed. Utóbbi karaktere, Sy Ableman különösen eltalált, de a többi figurát is erősre sikerült megalkotni. Aaron Wolff, mint gyerekszínész meglepően jól teljesített, még ha sok dolga nem is volt.
Nehéz bármit is írni róla, hiszen sokszor kellene újranézni a tökéletes megértéshez, hiszen annyiféle értelmezést tartalmaz magában. A remek forgatókönyvre tudnak építeni, s sikerül is nekik egy jobb filmet rárakni. Nehezen emészthető művészfilmnek tudnám elsőre titulálni, még újra kell néznem, de egyelőre 6/10 pontnál nem tudok többet adni.
2010. 02. 13. 18:53
Fantastic Mr. Fox
(Fantastic Mr. Fox – 2009)
Animációs filmek terén nem vagyunk elkényeztetve, legalábbis minőségibb alkotások terén. Az Oscar-jelölt Fantastic Mr. Fox azonban kiemelkedik a Jégkorszak 3. epizódjával övezett animációk közül, s inkább egy olyan gyerekmesét mutat be, amely ugyan csak egy mese, de szerethető és élvezhető mindenki számára. Megkapó történet néhány rókáról és a többi vadállatról.
A főszereplő, Mr. Fox egy remek csirketolvaj, aki mesterségét űzi feleségével, Felicity-vel, aki elfogás közben mondja el, hogy terhes. Ekkor megfogadja, hogy felhagy veszélyes életével. Évekkel később nem tud ellenállni a kísértésnek, és egy fába költözik a családjával, ami éppen három gazdag farmer szomszédságában van. Nem tud felhagyni életstílusával, és megkíséreli végrehajtani a mesteri tervet.
A történet nem rejt komolyabb csavarokat, vagy fordulatokat magában, de ennek ellenére teljesen megkapó. A párbeszédek remekül kivitelezettek, s a nevelő célzásokat is sikerül úgy elrejteni, hogy ne legyen zavaró, sőt jól is mutasson. Hiszen a film alapvetően gyerekeknek szól, akik könnyedén élvezhetik. A karakterek megnyerőek és szerethetőek, a gonoszok kellően ellenségesek, míg a többiek a figurájuknak teljesen megfelelnek.
A látvány nem mindennapi, ugyanis a szó szoros értelmében nem beszélhetünk animációs filmről. Stop-motion technikával készült, ami azt takarja, hogy minden képkockát külön fotóznak, s majd azt szerkesztik mozgóképpé. A szereplők bábok, azonban szépen kidolgozottak és eléggé részletgazdagok. Elsőre talán furcsának tűnhet az egész, de néhány perc után hozzá lehet szokni.
A bábok miatt a hangok különös fontosságot kapnak, de a karakterek szinkronjai elég híresek, s talán még felismerhetőek is. A színészek közül olyan nevek fordulnak elő, mint George Clooney, Meryl Streep, Bill Murray vagy Michael Gambon. A zene is sokat ad a hangulathoz, hiszen a pörgős, hangulatos és vidám (és Oscar-jelölt) dalok remekül aláfestik a látványt, és elég hatásvadászok ahhoz, hogy tökéletesebbé tegyék az élményt.
Kimondottan szerethető film, bár nem lép ki a gyerekmese hangulatból, de nincs is rá szükség. Kellemes karakter, remek légkör és nagyszerű zene teszi jobbá a filmet, melyet nyugodt szívvel tudnék ajánlani mindenkinek, aki valami frissre és egyedire vágyik. Részemről könnyedén egy 8/10-es élmény.
2010. 02. 11. 14:02
Az abszurdan hosszú filmcím nem más, mint a Percy Jackson & the Olympians: The Lightning Thief című film magyarul. Részemről vegyes várakozások előzték meg a filmet, ugyanis volt szerencsénk egész jó, nagyon rossz, majd egész jó plakátokat látni a vegyes érzelmeket kiváltó előzetesek mellett. A gyerekfilmes rendező, Chris Columbus (Reszkessetek betörők, Harry Potter 1-2) jegyzi a filmet, ami szintén érdekes dolgokra mutat előre. Az izgalmas, pörgős filmből könnyen lehet csöpögős, családi móka, amit én nem feltétlenül szeretnék látni.
Az Egyesült Államokban már a héten, február 12-től vetítik, míg a magyar nézőkhöz egy héttel később, február 18. napján érkezik. A színészek között meglepő módon olyan nevek is szerepelnek, mint Pierce Brosnan, Uma Thurman vagy Sean Bean.
Percy Jackson egy zűrös múlttal rendelkező tinédzser, egy különös idegen unszolására egy nyári táborba megy, amelyről kiderül, hogy félistenek titkos képzőközpontja. Rájön, hogy ő valójában Poszeidón isten eltitkolt fia, de elküldik egy különösen veszélyes küldetésre, hogy szerezze vissza Zeusz ellopott villámát, amelyet Hadész, az alvilág ura rejtett el. Az útja során állandóan görög istenekbe és legendás alakokba botlik, de segítőtársai is akadnak.
Tovább a teljes cikkre, amely már spoileres »
2010. 02. 09. 14:40
Kecskebűvölők
(The Men Who Stare at Goats – 2009)
Úgy tudnám elképzelni a film készítését, hogy a rendező, Grant Heslov összehívott néhány világsztárt, hogy nem lenne-e kedvük egy jót bohóckodni a vásznon. Jó néhány világsztár igent mondott, a forgatás elkezdődött, aztán csak úgy alakult az egész. Ugyanis a Kecskebűvölők nem rossz film, csupán leginkább a káosz és az ötletszerűség jellemezi, pedig sem a párbeszédek, sem a színészek nem rosszak, egyszerűen a film csak tartalom nélkül szórakoztat.
A film Bob Wilton életének megváltozását mutatja be. Ő egy egyszerű riporter, aki találkozik egy okkult katonával, majd felesége elhagyása miatt Irakban köt ki egy másik okkult ex-katona, Lyn Cassady oldalán. Lynnek egy küldetése van, amit azonban nem ismer. A küldetés közben megismerjük az amerikai Új Föld Hadsereg történetét, melyet paranormális képességeikkel harcoló emberek alkotnak.
Nincs egységes történetfonal a filmben, inkább csak road movie jellege van, melyben mire eljutnak a célhoz, folyamatos visszaemlékezésekkel és a végkifejlettel együtt alakul ki a történet. Vígjátéknak nem lehet eladni, ugyanis kapunk poénokat, de közel sem olyan mennyiségben, mint elvárható lenne. Sokkal inkább egy szatíra ez, melyben még a nagybetűs Hit erejéről is beszélnek, nem is keveset.
Valójában tele van bődületes baromságokkal, melyet teljesen komolyan próbálnak előadni. Abszurd helyzetekben mondanak el olyan szövegeket, hogy csak általánosan vigyorogni lehet a hülyeségeken. Nem kell komolyan venni, hiszen a film szórakoztat végig, még ha csak ilyen őrültségekkel is. Megjelenik Amerika bírálata is, Bush-sal és Husseinnel együtt, de jól áll a filmnek, remekül kiegészíti.
A színészek lényegében világsztárok. George Clooney és Ewan McGregor lubickol a szerepében, mindkettő megfelelő karaktert kapott. Jeff Bridges, mint őrült hippi és Kevin Spacey, mint irigy okkult-katona szintén remekül hozza, bár nincs a filmben egy kiemelkedő, központi karakter sem. Még mellékszerepben is Stephen Lang bukkan elő, aki ezúttal a béke melegszívű híveként lép elő.
Nem lesz klasszikus film, inkább csak tud szórakoztatni arra a másfél órára. A fekete komédia, a szatíra, a vígjáték keveréke műfajilag, még ha nem is elég tartalmas hozzá. Remek színészekre alapozott könnyed filmről van szó, nem kell komolyan venni, de talán nem is lehet. Nem tudok sok pontot adni, mert annyira nem jó, de én vigyorogtam rajta. 7/10 legyen.
Következő »
